Kezdődik minden...

Elkezdődött az iskola, és azzal együtt az úszás szezon is. Rémes, ha belegondolok, hogy megint belekerültem az iskolarendszer kálváriájába. Megint lehet hajnalban kelni, megint lehet idegeskedni, hogy minden be van-e pakolva, hogy minden házi feladat el van-e készítve, és egyáltalán, hogy milyen lesz a nap. És most sokkal nagyobb tehernek érzem ezeket a dolgokat, mint a saját iskolás éveimben, mert most másért vagyok felelős. És ezzel együtt nagyobb a rám nehezedő nyomás is. Mert, ha késünk, miattam késünk, ha nincs meg a házi, miattam nincs meg, ha nincsenek kihegyezve a ceruzák, az is miattam van, de a felelősség viszont nem az enyém, hisz nem engem vesznek elő az iskolában, hanem a fiamat. Ettől én még olyan ideges vagyok, hogy fogytam vagy 2 kilót és még mindig csak szokom, hogy iskolás a fiam, és próbálom kitalálni a mindenki számára megfelelően működő rendszert. Hisz össze kell egyeztetnem egy 6 éves gyerek kívánságait, az iskola által kirótt házi feladatokkal, plusz egy versenysporttal. Tehát jelenleg a komplett életünk egy versenyfutás. Rohanunk suliba, majd ebéd után haza, leckét csinálunk, majd szusszan egy kicsit a fiam, aztán megyünk úszni, majd rohanunk este 7-kor haza, hogy időben le tudjon feküdni, hogy ne legyen másnap fáradt a suliban. Én bízom benne, hogy ez működni fog hosszú távon is, mert most még kevés a lecke, de később több lesz, és akkor lehet, hogy idő szűkében leszünk. De mindegy, egyenlőre koncentrálok a mára, és nyomjuk a sulit, meg az úszást kifulladásig. És közben próbálom elnyomni a fejemben a kisördögöt, aki folyamatosan kérdezgeti tőlem, hogy biztos nem sok-e ez egy ekkora gyereknek. Hú, de nehéz szülőnek lenni!