Egy nyaralás, ami tényleg pihenés volt

Megjöttünk a nyaralásból. Egy nyaralás nekünk, szülőknek, ugyebár, nem feltétlenül egyenlő a pihenéssel, hisz követjük gyerekeink harci parancsait, hol homokvárat építünk, hol labdát dobálunk, hol fürdünk a jeges vizű tengerben/medencében, hol pedig üveges tekintettel bámuljuk gyerekünket/gyerekeinket, amint rója/róják a köröket a dodzsemmel a helyi vidámparkban. Ez tökéletesen meg is felelt a mi napirendünknek, azzal a különbséggel, hogy végre a fiam egy komplett héten keresztül fél 9-ig aludt, ami óriási eredmény részéről, hisz 6 éven keresztül fél 6-kor kelt. 6 év alatt, én annyira kimerültem, hogy el nem tudom mondani. De most kipihenten, kisimultan tértem haza, mert végre reggel nem a fiam kukorékolására ébredtem, hanem a saját biológiai órám ébresztett fel. És maga a szálloda, ill. az ország is szép volt. Nem csináltam egyebet, mint feküdtem a napágyban (ha a fiam épp hagyott), és ettem. Ennek a mérleg meg is mutatta az eredményét, úgyhogy most nem győzöm ledolgozni a felszedett kilókat. De sebaj, hisz mikor lazuljon az ember, ha nem a nyaralásán? 51 hétig én szolgálok ki mindenkit, én ugrálok mindenki után, figyelek a súlyomra, akkor abban az egy hétben, amikor együtt vagyunk és nyaralunk nem sanyargatom magam és pont.
Szóval, szép volt jó volt, megjöttünk!

Megvolt az első!

Szombaton megvolt az első versenye a fiamnak. Mivel élete első ilyen próbatétele volt, ezért én borzasztóan izgultam. Az ájulás szélén voltam, és majdnem összeestem, mire a rajtkőhöz ért. Hihetetlen ügyes volt, és elképesztően tetszett neki a verseny egész hangulata és szellemisége. Nagyon lelkesen és fürdőzve a versengés izgalmában, készülődött a saját számaira. Az időeredményei is nagyon biztatóak, és ha a lelkesedése kitart, akkor pár év múlva már tán a dobogóra is felállhat. De nekem, már ez is felért egy dobogós helyezéssel, hogy láttam az én pöttöm, 6 éves fiamat a 8 évesek között versenyezni. Nagyon nagy élmény volt, nekem is, annak ellenére, hogy tényleg önkívületi állapotban izgultam végig, annyira idegese voltam.
De megvolt, túléltük, úgyhogy mehetünk nyaralni!!!

Végre vége!

Végre vége a nyári 4 hetes edzőtábornak. Ami nem azt jelenti, hogy ne lett volna jó, de fiam köszöni szépen elég is volt neki. De, hogy őszinte legyek, elég volt nekem is, pedig, mondhatni, hogy azon túl, hogy hoztam-vittem a fiam, én nem igen csináltam semmit. De szegénykém, annyira elfáradt, hogy végtelenül hisztis és elviselhetetlen volt ezen az utolsó héten.
És bár imád úszni, azért tényleg sok volt neki a négy héten keresztül zajló napi 2 úszóedzés, és napi egy gimnasztika. De óriás hős volt, és viszonylag összeszorított fogakkal, hang nélkül végigcsinálta az egészet. Le a kalapot előtte!
Juj és nem elég, hogy végignyomott 4 hetet, holnap még megfejeli egy versennyel is a kicsikém. Baromira izgulok érte, hisz az örök klasszikus Pretty woman-ből idézve, az első élmény, mindig meghatározó. És ementén az elv mentén haladva, nagyon bízom benne, hogy pozitív élményben lesz része.
Csak lennénk már túl rajta!

Tetoválás

Az, hogy mi nők nem vagyunk normálisak, biztos. Hogy a szépségért mit nem vagyunk képesek megtenni, az döbbenetes.
De, valamit azért sejtettem, nem véletlenül halogattam én a dolgot. Ugyanis, van énnékem 3 db tetoválásom. Ezek az idő előre haladtával fakulnak. Ergó újra kell őket üttetni. Az enyémekkel is ez a helyzet, sőt az egyik kiváltképp csúnyán kifakult, így új, csinosabb darab kerül a helyére. Elszántam magam a témára, bejelentkeztem és ma meg is ejtettük az egyik renoválását.
De annyira fájt, hogy nagyon. Vajon ez is olyan, mint a szülés, hogy az idő megszépíti a fájdalmat? De én tényleg úgy emlékszem, hogy nem fájt semelyik. Vagy tán, akkor nagyobb volt a lelkesedés? Fú, nem tudom, de ez a mai alkalom, felért egy kínzással. És, egy fél nap elteltével is még mindig sajog.
Nesze neked, szépség!
Na megyek, sajnálom magam, még egy darabig...

Úszótábor contra lélek

Mint ahogy az éremnek is, minden dolognak két oldala van. A fenti írásom után biztos sokan lesznek, akik szívtelennek fognak nevezni, de remélem lesz olyan is, aki egyetért velem. Ma, kevés hasonlóan megosztó dolgot tudok mondani, mint a gyereknevelés témaköre. Van, aki szigorú és következetes, van aki pedig a lelki fejlődés érdekében, háttérbe szorítja az ésszerűséget. Én úgy gondolom, hogy valahol a két álláspont között, félúton helyezkedem el. Fiam még mindig gyűri a kötelező nyári 4 hetes edzőtábort. Hát, mit mondjak, nem egy leányálom. Az úszást magát imádja, de minden reggel, azért van egy kis pityergés. Hogy miért ki tudja. Mindig valamiért. Szerintem inkább a helyzet komolysága és nehézsége okozza a gondot. Összepakolni, felöltözni, vizes ruhát elrakni... Sokáig gondolkoztam, hogy való-e ez már egy 6 évesnek, még most is vannak kételyeim, de aztán rámondtam az áment. Abból az elgondolásból kiindulva, hogy én is jártam ennyi idősen úszótáborba, méghozzá a Csillaghegyi strandra. Hogy ott, hogy nem vesztem el? De hát itt vagyok, nem tűntem el, és normális felnőtt lett belőlem. Szerintem kellenek ezek a tanulási folyamatok ezeknek a mai, agyonszeretgetett, agyondédelgetett gyerkőcöknek. És bár engem is, mint minden szülőt, rosszul érint, ha bántják a nagyobbak a fiamat, de azt gondolom, ezt csak, mi felnőttek éljük meg ennyire fájdalmasan. Gyerekeinkről, ez hamar lepereg, mennek tovább, játszanak, majd megint összekapnak. Ez az élet normális rendje, amit nekik is meg kell szokni, ha tetszik, ha nem.
Mi is így nőttünk fel, és ma, felnőttként, képesek vagyunk helyzeteket értékelni és megoldásokat találni felmerülő problémákra. De, ha minket is csak kényeztettek volna, elvárások nélkül, akkor is meg tudnánk-e tenni ezeket a dolgokat gördülékenyen?

Nevelés

Van abban jó is, és rossz is, ha az ember gyereke versenyszerűen sportol. Az ő csoportjában 6-12 éves korig vannak gyerekek. Az én fiam, a maga 6 évével, elég pöttömnek számít. A nagyoktól hoz haza jót is, rosszat is. Ragad mind a kettő, de valamilyen rejtélyes módon a hülyeség valamivel jobban. A fél banda rákattant a Converse cipőre. Persze az én fiam sem akar kimaradni a tutiból, és beadta hozzánk az igényét egy cipőre. (Tavaly amikor én kapacitáltam egy Converse megvásárlására, nem érdekelte, ezt teszi a csapatszellem).
Találtunk is egy komolyan gyönyörű Batman-es! darabot. Mondanom sem kell, hogy az öröm leírhatatlan volt a fiam arcán, amint meglátta a superherot a cipő oldalán. Igen ám, de árban némileg magasabb, a visszafogottabb testvéreinél. Oké, gyors kalkulációt végeztem, és a sima, és "tömörgyönyör" darab ára közt 4000 ft volt a különbözet. Megideologizáltam a dolgot: mivel a Converse cipő csak hóbort, mert, hogy cipője van most vagy 4 pár, mi egy simát finanszírozunk, de a Batman-esbe adjon bele a lelkem. Elő is álltam ezzel a példabeszédemmel, és vallatóra fogtam a fiamat, hogy megér-e ez a cipő neki 2000 ft-ot a zsebpénzéből. (Apróból, 200-asból összespórolt más vagy 6000 ft-ot.) Hosszas fejszámolás és gondolkodás után, rávágta, hogy igen. Ezzel nyélbe is ütöttük az üzletet. Gondoltam, ne csak az apja pénzén legyen legény, hanem érezze a saját kis pénztárcáján is, a kis hóbortjai felelősségét. Hogy jól tettem-e, ésszel tudom, de a lelkemnek borzasztó nehéz volt elvenni tőle az évek hosszú során összekuporgatott kis pénze jókora részét.