reklámkritika

Ma reggel a fiam, lévén, hogy szülinapja van 5 órakor kelt, nyilván a kakasokkal, mert azok kelnek ilyen korán. Mivel már 6-ra túlvoltunk a köszöntésen, megszeretgetésen, reggelizésen, meg mindenen, szokásommal ellentétben engedtem reggel tévézni. Épp a Tom és Jerry ment a Cartoon-on, mikor fogmosás közben döbbenetes dolgot hallottam. Reklám idő volt 2 rajzfilm között, és az volt a kisgyerekek számára készített reklámban, hogy ültesse be a kistesóját a számítógép elé, az interneten keressen meg egy honlapot, amin játékok vannak, és amíg tesó játszik, addig ő 6, 7, 8 éves gyerek, nyugodtan nézheti a Cartoon-t. Na erre nem tudok semmilyen kommentet írni. Csak megdöbbenésemet és lesúlytottságomat tudom kifejezni. Mit teszünk ezekkel a gyerekekkel, mert hogy mi, azaz ez a társadalom teszi őket tönkre, az tuti.
Nem akarok szenteskedni, mert az én fiam is tévézik, de ha ilyen reklámot hallok, mindig megbánom, hogy ott ül előtte és ezt hallja.

szülinapok, sütés-főzés, ínhüvelygyulladás

A cím elég velősen megfogalmazza, hogy mi történt velünk az elmúlt hetekben. Mert nem elég egy hónapban egy szülinap (a fiam szülinapja), még az enyém is egy héttel előtte, de ugyanazon hónapban van. Ilyenkor, mint minden rendes, normális családban, nálunk is összegyűlünk ahányan vagyunk. A létszám nem is vészes, mert 13 fő, de mindenki más kaját szeret. Ja és ezek előtt a hacacárék előtt, azért nem árt egy nagytakarítás. Szóval, nagytakarítás, nagy-bevásárlás, cipekedés, sütés-főzés, majd esemény lebonyolítás. Mire tegnapra az egészen túllettünk, a kezem beadta a kulcsot. Vagyis csak a csuklóm, de mivel, az egy eléggé központosított helyszíne a felső végtagunknak, így elég kellemetlen. Mindegy, ezt a témát majd később folytatom. A szülinapok nagyon jól lementek, a fiam boldog volt, hogy mindenki itt volt, örült, hogy középpontban lehet, megkapta az aktuális "legoóhaj-sóhajt" nevezetesen: egy ninja hadsereget. Úgyhogy összességében tényleg, mindenki elégedett volt és egy jól sikerült bulit zártunk. Ma reggelre viszont már annyira nem tudtam semmit felemelni és alapvetően a kezemet használni, hogy vettem egy nagy levegőt, és miután a fiamat befuvaroztam az oviba, elmentem a sebészetre. Kb. 3 óra, és ezer helyszín és vizsgálat után, a diagnózis: ínhüvelygyulladás lett. Remek, gondoltam. Na remek is lett, mert kaptam egy sínt, amit 6 hétig kell hordanom, és nem emelhetek semmit. Cuki vagyok vele, nem túl trendi, de hasznos. Mondjuk elég komolyan kiiktatták ezzel a cuccal a bal kezemet, úgyhogy még szoknom kell a gondolatot, és az ezzel előállt helyzetet. Végre jön a tavasz, lehet rövid-ujjút hordani, én meg marha csinos vagyok egy gipsznek is beillő akármivel.

Lego, Lego, Lego, mindörökké Lego

Hihetetlen, de a mai gyerekek nem tudnak elszabadulni a Lego bűvköréből. Pedig próbálkoztam én becsülettel, hogy ne csak azt kapjon karácsonyra, de úgy vettem észre, hogy totálisan felesleges volt. Mert csak is a Lego hagyott benne mély nyomot. Mindennek örült, de így 4 hét távlatából már látom, hogy ha játékra kerül a sor, akkor a Legokhoz nyúl legszívesebben. Pedig én nagy mellénnyel mondtam, hogy megmutatom neki, hogy a Legon túl is van élet. Ez a tervem némileg kudarcba fulladt. Megmutattam, vette az adást, de köszöni, marad a Legonál, sőt még saját kijelentés szerint, a feleségével is csak Legozni fog. Szép kilátások...
Így, hogy közeledik a szülinapja, a nagy tapasztalat újfent az, hogy Legot kell venni neki, ennyi. Mert persze, hiába volt 3 hónapja karácsony, újdonság van bőven, ezzel egyenes arányban, van olyan is, amit a fiam kinézett magának. Idővel, ha fiam megnő, eladom ezt a dán csodát és veszek belőle egy lakást neki. Mert amennyi pénz Legoban áll, az tuti kitesz egy fél lakást.
De mit csináljunk, ha ez érdekli őket. Csak olyan visszás, hogy míg nekünk, a mi gyerekkorunkban összvissz egy doboz Legonk volt, vagy annyi sem, nekik 5-6 évesen roskadozik a polc tőle.

Szörnyű véletlenek...

Ma, hogy végre kisütött a nap, és jobb kedvünk lehetne, valami komoly témáról szeretnék írni. Méghozzá a Soroksári úti gázoló néven emlegetett, szegény 25 éves srácról. Először is részvétem azok családjainak, akik sajnos ártatlanul, rosszkor voltak rossz helyen. Szörnyű egy ilyen tragédia, mindenki számára, jómagam ugyanis elgondolkoztam azon, hogy bármelyikünkkel aki vezet, előfordulhat ilyen borzalom. A srác, aki 25 évesen, egy rémálom közepén találja magát egyik napról a másikra, nem akart rosszat, csak dolgozott, hogy kifizethesse az egyetemi tandíját. Rosszul aludt, és másnap megtörtént a baj. De melyikünk alusszam magát minden éjjel ugyanolyan fittre? Hányan vagyunk, akinek soha nem volt még álmatlan éjszakája, ezekben a nehéz napokban, amiket az utóbbi években élünk? Hányan vannak, akik nem görcsöltek még soha a napi gondjaikon éjszaka, alvás helyett? Gondolom kevesen. Ez a srác nem egy bűnöző, hanem maga is egy vétlen áldozat, aki a sors fintorának kiszolgáltatva, rosszkor volt rossz helyen. Igen, a törvény szerint bűn, amit tett, de sajnos láttunk már példát arra, hogy valaki bedrogozva 100 km/órás sebességgel okozott halálos közúti balesetet, és ennek ellenére felmentették. Ez a fiú, se nem drogozott, se nem ivott, se nem haladt túl gyorsan, csak a fáradtságtól elaludt. Én őszintén, szívből remélem, hogy találnak az esetében enyhítő körülményt, mert ez a fiú nem egy tömeggyilkos.
Még egyszer leírom, a félreértések elkerülése végett, hogy roppantul megrendített az ügy, mindkét fél oldalába belegondolva. A halálos áldozatok családjának oldaláról belegondolva, rettenetes, ami történt, és a srác oldaláról belegondolva is borzalmas a kialakult helyzet.
Mindkét oldalnak együttérzésemet fejezem ki.

Gyönyörű tavaszi hóesés...

Reggel, mikor felkeltem, majd frászt kaptam a háztetőket belepő fehér hótakarótól. Hányadikát is írunk? Március 3.? Hát illik ilyenkor esni a hónak? Véleményem szerint, egyértelműen nem! De hát az időjárás nagyasszonyait nem igen érdekli a lent sétáló aprónép véleménye. Szóval, mi földi halandók, hallgassunk és tűrjünk, és bízzunk. Bízzunk abban, hogy lesz még idén tavasz. És, ha már tavasz, akkor nagytakarítás. Ma újfent nekiálltam nagytakarítani. Bár, aki néha idepillant a blogomra, az tudja, hogy kifejezetten nem kedvelem ezt az elfoglaltságot, de mit tegyünk, ha muszáj?
Én cirka 3 havonta szoktam mindent alaposan kitakarítani, de olyan mintha ez is kevés lenne, mert 3 havonta olyan porcicák és zsíros szennyeződések rakódnak le mindenfelé, ahol nincs hetente takarítva, hogy az elborzasztó.
Ma a gardrób volt soron, amit összekötöttem a szanálással is. Végre kiszelektáltam a kifogyott, régi, elhordott ruhákat. Mondhatom szép kis kupac gyűlt össze. De, hogy mi maradt a gardróbban? Hát nem sok minden!
De legalább tisztaság maradt a ruhák hült helyén. Folytatása következik az elkövetkezendő egy hétben. Apropó takarítás: még az jutott eszembe, hogy milyen veszett drágák a tisztítószerek, de komolyan. Szerintem irreális áron futnak ezek a termékek, főleg, ha tekintetbe vesszük ezek élettartamát. Pikk-pakk elhasználjuk őket egy ilyen nagytakarítás alkalmával.

Téma hiányában, írás a semmiről

Mivel a nagy számat meghazudtolva, nem jut eszembe semmi, amiről írhatnék/beszélhetnék, ezért leírom a hangulatomat. Szóval a hangulatom, na az rossz. Pedig alapvetően egy nagyon életkedvelő, pozitív nőszemély vagyok, de most nagyon negatív gondolatokkal. (Lehet nem kellett volna így februárban elolvasnom Albert Györgyi könyvét, de megtettem.)
Utálom ezt az időt. Gyűlölöm a téli kabátomat. Tavaszi kabit akarok hordani, meg Converse cipőt. Napsütést akarok, ami ismét feltölt, mert nem bírom már a szürkeséget. Pedig mindig én szoktam hangoztatni ezerrel, hogy minden úgy jó, ahogy van. De nem jó, most legalábbis nem! Legyen már tavasz!
Itt a március és mégis ezzel a nyomorult téllel kell még mindig bajlódnunk. De lehet az a fő bajom, hogy napokon belül beköszönt a szülinapom, és én, Halász Juditot idézve, megint egy évvel öregebb leszek. Miért ilyen nehéz a nőknek elviselni a korukat? Komolyan teljesen ki tudok készülni a tudattól, hogy már harmincon túl vagyok. Pedig normálisan, ha épp jó kedvem van, napi szinten ezerszer hálát adok a sorsnak a csodás életemért, a férjemért, a fiamért, meg mindenért, de ma csak ríni tudok, mert rájöttem, hogy alig, hogy megemésztettem a 30. életévemet, már esek bele a 31.-be. Hát, ez durva.
Na megyek, összekapom magam, meg a hangulatomat és feldobok egy ránctalanító pakolást, mert koromat tekintve, már rám fér.