Eltelt két hónap...

... és én eddig kaptam haladékot, az iskola felől érdeklődőknek. Gondoltam, kell két hónap, míg belerázódunk, megfigyelünk, majd leszűrjük a tapasztalatokat. A dolog summája a következő: úszással vegyített iskolakezdés, még nekem is óriásinak tűnő feladat. Gyereknek pedig hulla fárasztó. Este nem kell ringatni, mert fél 8-kor, hang nélkül kúszik be az ágyába, és reggel fél 7-ig nem is hallunk felőle. A lecke, a mi leckéinkhez képest, sok, és elmegy vele vagy napi egy óra. Rengeteg a színezés, meg a rajzlás, ami még időigényesebbé teszi a műveletet. A hétvégi versenyek, bár üde színfoltjai életünknek, de meglehetősen fárasztóak. A fiam azonban szépen helyt áll, szó mi szó, nem lehet rá panaszom. Lelkes, csinálja a dolgát, és természetesnek veszi, hogy mi minden délutánt az uszodában töltünk. Imádja a sulit, de mostanra megfogalmazódott benne (és ennek hangot is adott), hogy jó lesz, ha végre itt lesz az őszi szünet. Úszás ugyan akkor is lesz, de legalább a suli szünetel pár napra, és vele együtt a korán kelés is. HURRÁ!

Kezdődik minden...

Elkezdődött az iskola, és azzal együtt az úszás szezon is. Rémes, ha belegondolok, hogy megint belekerültem az iskolarendszer kálváriájába. Megint lehet hajnalban kelni, megint lehet idegeskedni, hogy minden be van-e pakolva, hogy minden házi feladat el van-e készítve, és egyáltalán, hogy milyen lesz a nap. És most sokkal nagyobb tehernek érzem ezeket a dolgokat, mint a saját iskolás éveimben, mert most másért vagyok felelős. És ezzel együtt nagyobb a rám nehezedő nyomás is. Mert, ha késünk, miattam késünk, ha nincs meg a házi, miattam nincs meg, ha nincsenek kihegyezve a ceruzák, az is miattam van, de a felelősség viszont nem az enyém, hisz nem engem vesznek elő az iskolában, hanem a fiamat. Ettől én még olyan ideges vagyok, hogy fogytam vagy 2 kilót és még mindig csak szokom, hogy iskolás a fiam, és próbálom kitalálni a mindenki számára megfelelően működő rendszert. Hisz össze kell egyeztetnem egy 6 éves gyerek kívánságait, az iskola által kirótt házi feladatokkal, plusz egy versenysporttal. Tehát jelenleg a komplett életünk egy versenyfutás. Rohanunk suliba, majd ebéd után haza, leckét csinálunk, majd szusszan egy kicsit a fiam, aztán megyünk úszni, majd rohanunk este 7-kor haza, hogy időben le tudjon feküdni, hogy ne legyen másnap fáradt a suliban. Én bízom benne, hogy ez működni fog hosszú távon is, mert most még kevés a lecke, de később több lesz, és akkor lehet, hogy idő szűkében leszünk. De mindegy, egyenlőre koncentrálok a mára, és nyomjuk a sulit, meg az úszást kifulladásig. És közben próbálom elnyomni a fejemben a kisördögöt, aki folyamatosan kérdezgeti tőlem, hogy biztos nem sok-e ez egy ekkora gyereknek. Hú, de nehéz szülőnek lenni!

Aug. 20.

Több gondolat is felötlött bennem az ünnep kapcsán. Nálunk, mivel gyakorlatilag a szánkba lövik a tűzijátékot, ezért mindig bulit tartunk a kisgyerekes barátaink számára. Idén is volt parti, amerikai menüsorral ( szégyen hogy magyar menüsor még sosem volt, de majd jövőre) és remekül sikerült. Bár szerintem a tűzijáték idén nem volt egy nagy látványosság, de ezt betudom a gazdasági válság miatt kialakult spórnak. Na de - itt jön a háborgás - az hogy történhet meg, hogy a Margit-híd nem készült el, erre az ünnepre? Mi ennek az oka, és miért huny szemet efölött a főváros? Az egy dolog, hogy jó fél éve takra kész kéne lenniük, de hogy az ünnepre miért nem sürgették meg a befejezést, az nem fér a fejembe. Miért nem dolgoztak az ünnep előtti héten háromszor annyian sok műszakban? Akkor tuti kész volna. Szerintem ez a kialakult helyzet vérlázító és borzasztó bosszantó. Ez tőlünk napnyugatra nem így működne, ezt tapasztalatból is tudom. De hogy valami jót is írjak, nagyon szép lesz, ha kész lesz. Gyönyörűek a szobrok, a kandelláberek, úgy ahogy van az egész híd nagyon impozáns lesz, ha végre reggeliző és cigiző munkásoktól és szerszámoktól mentes lesz.
Az ország tortája címet idén megnyerő torta, pedig olyan finomra sikeredett, hogy én egyből kérném szülinapomra. Valami olyan fenséges ízkombinációt adott ki a köles a túró a vaníliakrém és a barack, hogy az észvesztő ízorgiához vezetett. Tényleg jogosan nyerte el a címet.
És még egy gondolat, hogy rettentő boldog voltam, hogy a hőmérő higanyszála aznap nem kúszott 28 fok fölé. Azóta ia azt az időjárást sírom vissza.

És mikor lesz nyár?

Aki ismer, az tudja, hogy alapvetően remekül elvagyok a 25fokos klímával, tehát nem vinnyogásból írok. De az már csak még sem járja, hogy konkrétan egy komplett nyarat átfagyoskodjunk! Pedig idén ez történt. Én balek, mivel a tavalyi nyári szerkóimat kifogytam, így idén szép csinos darabokat lőttem "nádszál" karcsú testemre. Gondoltam, majd azokban villogok a nyáron, ha már eddig nem tettem, hisz inkább szégyenemben zsákba bújtam volna! Szóval jól bevásároltam, majd remekül ékesítették a gardróbomat, de hogy engem nem, az tuti. Hisz a nyár alapdarabja a farmer és a pulcsi lett. Nesze neked csini cuccok. Nem emlékszem még olyan nyárra, amikor nem volt szükség a klíma használatára, a mi tetőtéri lakásunkban. De az is dühítő, hogy lassan uticélt is nehéz választani európában, mert olyan rossz az idő. Mi lesz így velünk? És mit tehetnénk ellene? Megyünk bele úgy az őszbe, hogy nyár helyett is ősz volt, és még csak meleg sem volt. De akkor mikor fogunk nyaralni, meg napozni? Csak a mesterséges dolgok maradnak nekünk? Napozzunk szoliban, együnk műanyagot? Mi jön még? Ja meg fizessünk nagyon magas hiteleket az egekben lévő svájci franc miatt. Gyönyörű, szép kilátások, mondhatom!

Iskola? Jaj, még ne!

Végérvényesen finiséhez érkeztünk fiam szabadságának és ezzel karöltve a mienknek is. Megvettük az íróasztalt szeptemberre, azaz az iskolakezdésre.
Annyira hihetetlennek és elképesztőnek tűnik, hogy ekkora a gyerekem. És elborzaszt a gondolat, hogy mostantól minden időhöz kötött lesz az életünkben. Iskola, úszás, és hétvégén esetleg egy kis pihenés. Félek, hogy nem hogy edzőtáborhoz kell igazítanunk a nyaralásunkat, de most már az iskola is komolyan behatárolja az életünket. Ez rémiszt engem. Pedig én, alapvetően egy vonalasan rendszerben élő ember vagyok, aki ingerült, ha kicsúszik a kezéből a rendszer. Jellemzően, nekünk mindenünk meg van már véve idő előtt, de most, azzal próbálom, magam előtt is rejtegetni az iskolakezdés tényét, hogy nem veszek róla tudomást, és még hiányzik egy csomó minden. De, hogy ezzel a magatartással, mi a túró ellen is lázadok pontosan, azt még én sem tudom. Iskola lesz, a gyerekem megy, jobb lenne, ha megemészteném.
Mikor nőtt ez a gyerek ekkorára? Hogy nem vettem ezt észre?

Egy nyaralás, ami tényleg pihenés volt

Megjöttünk a nyaralásból. Egy nyaralás nekünk, szülőknek, ugyebár, nem feltétlenül egyenlő a pihenéssel, hisz követjük gyerekeink harci parancsait, hol homokvárat építünk, hol labdát dobálunk, hol fürdünk a jeges vizű tengerben/medencében, hol pedig üveges tekintettel bámuljuk gyerekünket/gyerekeinket, amint rója/róják a köröket a dodzsemmel a helyi vidámparkban. Ez tökéletesen meg is felelt a mi napirendünknek, azzal a különbséggel, hogy végre a fiam egy komplett héten keresztül fél 9-ig aludt, ami óriási eredmény részéről, hisz 6 éven keresztül fél 6-kor kelt. 6 év alatt, én annyira kimerültem, hogy el nem tudom mondani. De most kipihenten, kisimultan tértem haza, mert végre reggel nem a fiam kukorékolására ébredtem, hanem a saját biológiai órám ébresztett fel. És maga a szálloda, ill. az ország is szép volt. Nem csináltam egyebet, mint feküdtem a napágyban (ha a fiam épp hagyott), és ettem. Ennek a mérleg meg is mutatta az eredményét, úgyhogy most nem győzöm ledolgozni a felszedett kilókat. De sebaj, hisz mikor lazuljon az ember, ha nem a nyaralásán? 51 hétig én szolgálok ki mindenkit, én ugrálok mindenki után, figyelek a súlyomra, akkor abban az egy hétben, amikor együtt vagyunk és nyaralunk nem sanyargatom magam és pont.
Szóval, szép volt jó volt, megjöttünk!

Megvolt az első!

Szombaton megvolt az első versenye a fiamnak. Mivel élete első ilyen próbatétele volt, ezért én borzasztóan izgultam. Az ájulás szélén voltam, és majdnem összeestem, mire a rajtkőhöz ért. Hihetetlen ügyes volt, és elképesztően tetszett neki a verseny egész hangulata és szellemisége. Nagyon lelkesen és fürdőzve a versengés izgalmában, készülődött a saját számaira. Az időeredményei is nagyon biztatóak, és ha a lelkesedése kitart, akkor pár év múlva már tán a dobogóra is felállhat. De nekem, már ez is felért egy dobogós helyezéssel, hogy láttam az én pöttöm, 6 éves fiamat a 8 évesek között versenyezni. Nagyon nagy élmény volt, nekem is, annak ellenére, hogy tényleg önkívületi állapotban izgultam végig, annyira idegese voltam.
De megvolt, túléltük, úgyhogy mehetünk nyaralni!!!

Végre vége!

Végre vége a nyári 4 hetes edzőtábornak. Ami nem azt jelenti, hogy ne lett volna jó, de fiam köszöni szépen elég is volt neki. De, hogy őszinte legyek, elég volt nekem is, pedig, mondhatni, hogy azon túl, hogy hoztam-vittem a fiam, én nem igen csináltam semmit. De szegénykém, annyira elfáradt, hogy végtelenül hisztis és elviselhetetlen volt ezen az utolsó héten.
És bár imád úszni, azért tényleg sok volt neki a négy héten keresztül zajló napi 2 úszóedzés, és napi egy gimnasztika. De óriás hős volt, és viszonylag összeszorított fogakkal, hang nélkül végigcsinálta az egészet. Le a kalapot előtte!
Juj és nem elég, hogy végignyomott 4 hetet, holnap még megfejeli egy versennyel is a kicsikém. Baromira izgulok érte, hisz az örök klasszikus Pretty woman-ből idézve, az első élmény, mindig meghatározó. És ementén az elv mentén haladva, nagyon bízom benne, hogy pozitív élményben lesz része.
Csak lennénk már túl rajta!

Tetoválás

Az, hogy mi nők nem vagyunk normálisak, biztos. Hogy a szépségért mit nem vagyunk képesek megtenni, az döbbenetes.
De, valamit azért sejtettem, nem véletlenül halogattam én a dolgot. Ugyanis, van énnékem 3 db tetoválásom. Ezek az idő előre haladtával fakulnak. Ergó újra kell őket üttetni. Az enyémekkel is ez a helyzet, sőt az egyik kiváltképp csúnyán kifakult, így új, csinosabb darab kerül a helyére. Elszántam magam a témára, bejelentkeztem és ma meg is ejtettük az egyik renoválását.
De annyira fájt, hogy nagyon. Vajon ez is olyan, mint a szülés, hogy az idő megszépíti a fájdalmat? De én tényleg úgy emlékszem, hogy nem fájt semelyik. Vagy tán, akkor nagyobb volt a lelkesedés? Fú, nem tudom, de ez a mai alkalom, felért egy kínzással. És, egy fél nap elteltével is még mindig sajog.
Nesze neked, szépség!
Na megyek, sajnálom magam, még egy darabig...

Úszótábor contra lélek

Mint ahogy az éremnek is, minden dolognak két oldala van. A fenti írásom után biztos sokan lesznek, akik szívtelennek fognak nevezni, de remélem lesz olyan is, aki egyetért velem. Ma, kevés hasonlóan megosztó dolgot tudok mondani, mint a gyereknevelés témaköre. Van, aki szigorú és következetes, van aki pedig a lelki fejlődés érdekében, háttérbe szorítja az ésszerűséget. Én úgy gondolom, hogy valahol a két álláspont között, félúton helyezkedem el. Fiam még mindig gyűri a kötelező nyári 4 hetes edzőtábort. Hát, mit mondjak, nem egy leányálom. Az úszást magát imádja, de minden reggel, azért van egy kis pityergés. Hogy miért ki tudja. Mindig valamiért. Szerintem inkább a helyzet komolysága és nehézsége okozza a gondot. Összepakolni, felöltözni, vizes ruhát elrakni... Sokáig gondolkoztam, hogy való-e ez már egy 6 évesnek, még most is vannak kételyeim, de aztán rámondtam az áment. Abból az elgondolásból kiindulva, hogy én is jártam ennyi idősen úszótáborba, méghozzá a Csillaghegyi strandra. Hogy ott, hogy nem vesztem el? De hát itt vagyok, nem tűntem el, és normális felnőtt lett belőlem. Szerintem kellenek ezek a tanulási folyamatok ezeknek a mai, agyonszeretgetett, agyondédelgetett gyerkőcöknek. És bár engem is, mint minden szülőt, rosszul érint, ha bántják a nagyobbak a fiamat, de azt gondolom, ezt csak, mi felnőttek éljük meg ennyire fájdalmasan. Gyerekeinkről, ez hamar lepereg, mennek tovább, játszanak, majd megint összekapnak. Ez az élet normális rendje, amit nekik is meg kell szokni, ha tetszik, ha nem.
Mi is így nőttünk fel, és ma, felnőttként, képesek vagyunk helyzeteket értékelni és megoldásokat találni felmerülő problémákra. De, ha minket is csak kényeztettek volna, elvárások nélkül, akkor is meg tudnánk-e tenni ezeket a dolgokat gördülékenyen?

Nevelés

Van abban jó is, és rossz is, ha az ember gyereke versenyszerűen sportol. Az ő csoportjában 6-12 éves korig vannak gyerekek. Az én fiam, a maga 6 évével, elég pöttömnek számít. A nagyoktól hoz haza jót is, rosszat is. Ragad mind a kettő, de valamilyen rejtélyes módon a hülyeség valamivel jobban. A fél banda rákattant a Converse cipőre. Persze az én fiam sem akar kimaradni a tutiból, és beadta hozzánk az igényét egy cipőre. (Tavaly amikor én kapacitáltam egy Converse megvásárlására, nem érdekelte, ezt teszi a csapatszellem).
Találtunk is egy komolyan gyönyörű Batman-es! darabot. Mondanom sem kell, hogy az öröm leírhatatlan volt a fiam arcán, amint meglátta a superherot a cipő oldalán. Igen ám, de árban némileg magasabb, a visszafogottabb testvéreinél. Oké, gyors kalkulációt végeztem, és a sima, és "tömörgyönyör" darab ára közt 4000 ft volt a különbözet. Megideologizáltam a dolgot: mivel a Converse cipő csak hóbort, mert, hogy cipője van most vagy 4 pár, mi egy simát finanszírozunk, de a Batman-esbe adjon bele a lelkem. Elő is álltam ezzel a példabeszédemmel, és vallatóra fogtam a fiamat, hogy megér-e ez a cipő neki 2000 ft-ot a zsebpénzéből. (Apróból, 200-asból összespórolt más vagy 6000 ft-ot.) Hosszas fejszámolás és gondolkodás után, rávágta, hogy igen. Ezzel nyélbe is ütöttük az üzletet. Gondoltam, ne csak az apja pénzén legyen legény, hanem érezze a saját kis pénztárcáján is, a kis hóbortjai felelősségét. Hogy jól tettem-e, ésszel tudom, de a lelkemnek borzasztó nehéz volt elvenni tőle az évek hosszú során összekuporgatott kis pénze jókora részét.

Ez már nekem túl sok

Haza felé jöttem, és az autómban ülve rádiót hallgattam. A következő hír szöget ütött a fejemben: "át kell nevezni a téli és tavasz szünetet, karácsonyi és húsvéti szünetté." Vajon miért? Akkor hol lesz itt a vallás szabadság? Miért erőltetik a címkéket? Miért kell egy téli szünet nevű, liberális elnevezést megváltoztatni egy szilárd, keresztény elnevezésre? Hisz élnek ebben az országban más vallású emberek is, nem csak keresztények. Miért nem tudunk tekintettel lenni a hozzánk képest más emberekre. Miért nem tudjuk még mindig elfogadni a másságot? Miért nem mindegy egyeseknek, hogy ki milyen vallás szerint éli az életét, ki kivel bújik ágyban? Szörnyen fafejű ez az ország.
Az egymás elfogadása lenne a legalapvetőbb feltétele bármiféle pozitív változásnak ebben a "nehézfejű" országban. Hisz mennyit tanulhatnánk egymás kultúrájából, vallásából, ha egy kicsit be mernénk tekinteni más háza tájára.
Engem igenis bosszantanak az ilyen erőszakos dolgok, hisz valaki nem karácsonynak hívja az ünnepét, amit télen tart és nem húsvétnak, amit tavasszal tart. Ezt fogadjuk már el. És ha ez "fönt" nem megy, az baromi ciki...

Elkezdődött az edzőtábor!

Mivel fiam leigazolt versenyző (ennél a mondatnál igencsak kihúzom magam), kötelezően el kell töltenie 4 hetet az edzőtáborban. Gondolván, hogy talán ő még kicsi ehhez, az edzővel sikerült kialkudni egy kompromisszumos megoldást, így az edzések között hazajárhat ebédelni és aludni. Aha, meg ahogy én azt elképzelem. Első nap már húzta a száját, hogy nem bandázhat. Azért zárójelben megjegyezném, hogy őfelsége visítófrászt kapott már csak az edzőtábor szó megemlítésétől is, annyira nem akart menni. Beszéltem az edzővel, kialkudtam ezt a megoldást, majd a gyerek beéget! Nagyszerű. Szóval első nap, hazajött, ebédelt, eldőlt mint egy zsák, aludt, majd mentünk vissza úszni. Tegnap (2. nap) már nyögvenyelősen aludt el ebéd után, ma pedig alvás helyett úgy kukorékol, mintha nem is úszott volna le 1500 m-t délelőtt egy komplett gimnasztikával megspékelve. Ja és tegnapra már megbeszélte az edzővel, hogy jövő héttől jön rendes táborba, nem bohóckodik, holmi hazamenetellel. Hát gyönyörű! Én meg magyarázkodhatok, hogy eddig ő nem akart, én meg nem akartam kényszeríteni a 12 évesek közé. Komolyan úgy nézek ki, mint egy félnótás, akit tökéletesen a kezében tart a gyerek.
Na mindegy, menjen ha akar. De, hogy mi a túrótól tudna lefáradni, ha ettől nem, arra már nincs válaszom. Ennyi, kész, felnőtt, és annyit bír mint egy igásló, és még élvezi is. Hogy ki ennek a gyereknek az anyja..., vagy honnan örökölte ezeket a géneket?

eat, pray and love

Nagyon szeretek olvasni. Na mostanában, nem afféle szépirodalmi olvasó vagyok, hisz a dolgos hétköznapok nem teszik lehetővé a lelkemnek, hogy nehéz olvasmányokkal tömjem kábult fejem, hanem inkább lazítok némi kényeztető könnyedséggel, azaz, csajos szerelmes könyvekkel. Szerintem ebbe a kategóriába bőven belefér a magyarul "Ízek, imák, szerelmek" című könyv. De én ezt a könyvet képtelen voltam végigolvasni, pedig nemigen szoktam könyvet félbehagyni, sőt, dühít, ha nem olvasom el elejétől a végéig. De ez esetben kivételt tettem, és belenyugodtam, hogy ami nem megy azt nem is kell erőltetni és feladtam, mert háromszori nekifutásra is elakadtam a történetben. És ezáltal ez volt az első könyvadaptáció, ami filmben sokkal jobban emészthető volt számomra, mint maga az eredeti, írott mű. Filmben viszont annyira tetszett, teljesen magával ragadott Julia Roberts játéka, illetve a film mélysége, a hit keresése, az önmagunk megismerése, illetve a függetlenség feladása ellen vívott küzdelem ábrázolása. Nagyon cuki kis film volt. Így kedvet kaptam és negyedszerre is megpróbálom elolvasni a könyvet, hátha így, a film ismeretében, már menni fog. Majd beszámolok...

Kritika for me

Fiam ma egy számomra szívbe markoló kritikát fogalmazott meg rólam, de olyan bölcsen és diplomatikusan, hogy ha éppen nem lettem volna magam alatt, az elhangzott tényektől, akkor még meg is zabáltam volna őt ezért. De mivel 10 méterrel a béka feneke alatt volt a hangulatom, ezért csak hümmögtem, miközben hallgattam, hogy, szerinte túl sokat kiabálok vele, és ez rossz neki. Idézem: "azt nem akarom mami, hogy egyáltalán ne kiabálj, hisz nektek az a dolgotok, hogy megneveljetek engem, csak légyszi kis dolgokért ne! Hát én úgy elszégyelltem magam, hisz látok benne igazságot, sajnos tényleg sokszor kiabálok, és nagyon sokszor, visszamenőleg apró-cseprő dolgokért. De olyan sokszor kérem szépen, és nem megy, nem csinálja meg, akkor ahhoz egy nagyon nagy tűrőképességű anyuka kell, aki nem áll neki kiabálni. De én olyan szeretnék lenni, egy nagyon cuki szuperanyu, aki jófej, lojális, megértő. Csak néha az idegeim megtréfálnak, és nem állnak mellettem a bajban, hanem eltűnnek a józan paraszti eszemmel kart karba öltve, én meg ott állok a fiam előtt és más megoldást nem látván, kiabálok. De heti 6szor reggeltől estig vele lenni egy komplett nyáron keresztül, ami barátok közt is 11 hét, az idegtépő mutatvány. Pedig tényleg imádok vele lenni és beszélgetni vele, meg játszani, meg lófrálni, de fáradt is vagyok.
De hallva ezt a kritikát, magamba szállok és igyekszem nagyon odafigyelni a 6 évesem kérésére, miszerint a helyzetek 95 százalékában őrizzem meg a hidegvérem.

Gyanta, DM, fiam

Elmentünk naptejet vásárolni a DM-be. Sétálva a sorok között, az én 6 éves fiam közli, hogy ott a gyanta, amit reklámoznak a TV-ben. Aha, mondom én a frappáns választ. Még jó, hogy nem óvszer reklámot nyomnak a gyerek csatornákon. Mert, hogy ezt a gyanta reklámot a Davinci Learningen látta a fiam. Most már attól is tartanom kell, hogy egy ilyen kultúrált, értelmes műsorokat sugárzó adón is, eszetlen, gyerekeknek nem való reklámokat adnak?
Miért nem adnak játék reklámokat, ha már fetn kell tartaniuk magukat valamiből? Legalább legyenek elveik. Mert ez így baromira nincs rendben, és abszolút gusztustalannak tartom, hogy kicsi gyerekek fejét ilyesmivel tömik.
Oké, hogy ez csak egy gyanta reklám, de számomra, elég rosszul hangzik ez egy 6 éves gyerek szájából. Meg azt is tudom, hogy az életre kell nevelni, de talán nincs még szüksége az ilyen fajta műveltségre.

Itt vagyok!

Biztos nem túl izgalmas, de beszámolok az elmúlt egy hónap eseményeiről, és ezzel egyben megadom a választ is eltűnésem nyomós okára. Tehát, felvették a kismókusunkat, nem kis túlzással állítva, az ország egyik legjobb iskolájába. Ez egy 12 osztályos suli, ahonnan "elvileg" csak egyetemre kell mennie. Hurrá! Egyfelől, mert az én gyenge idegrendszeremnek nem való ez a sok idegeskedés, de másfelől, meg olyan kicsi a 18 évesekhez képest. Mit fog ott látni, mi fog abból ráragadni, és egyáltalán, hogy fog ott boldogulni! JAJAJAJAJAJ! De azért tényleg nagyon örülünk a sikerének. A másik ok, leigazolt úszóversenyző lett a lelkem. Durva, 6 éves és ilyenek történnek vele. Leigazolták, kapott kék könyvet, voltunk sportorvosnál, és megy edzőtáborba és nyáron versenyre. Én hol voltam ez idő alatt, hogy nem vettem észre, hogy az én kis makogó bébimből kész pasi lett, aki versenyre készül, iskolába igyekszik, és nem utolsó sorban baromira nagy szájú lett, és visszabeszél. Úgyhogy most se éjjelünk se nappalunk, sokat viszem úszni, meg gimnasztikára, hogy erősödjön. Nagyon komolyan belesodródtunk ebbe és csak reménykedem, hogy jó lesz minden így, ahogy van...

Kitchen Aid fél év távlatából

Majd fél éve használom eme amerikai csodát. Amíg nem volt, csak sejtettem, hogy remek, de nem voltam meggyőződve valódi képességeiről. Azt hittem némi szemfényvesztés áll az ár mögött. Bár, az mindig gyanús volt, hogy minden neves szakács, és főzőangyalnak van egy a birtokában, de azért én sokaltam az árát. Aztán tavaly karácsonykor férjem jó fej volt, és megajándékozott egyel. Hát, mit ne mondjak, azóta, nem vagyok hajlandó megválni tőle. Amit ez a gép művel dagasztás címen, az egy valóságos álom. Minden szerénységem mellett, tényleg tudok sütni, na de mióta megvan ez az álommasina, azóta össze nem tudom hasonlítani az eddigi sütieimet, a mostaniakkal. A mákos kalács, olyan foszlós, könnyű, és mesébe illő volt húsvétkor, hogy azt szavakba nem tudom önteni. Egy valódi élmény volt beleharapni. És még a másnap reggeli kávémhoz is elképesztően puha és friss volt. Pedig ez egy kalácsnál igen ritka szerintem. Ma egy csokis sütit, és egy francia citrom tortát alkottam vele, és ma is lenyűgözött a képessége. Minden alkalommal, mikor készítek vele valamit, elájulok a gyönyörűségtől, hogy milyen rugalmas tésztát bír keverni.
Egyszerűen csodás szerkezet, ami egy háztartásból sem hiányozhat.

Royal wedding

Na, ez is megvolt... Kezdeném a jó magyar mondás szerint. Volt pompa, elegancia, csillogás, minden, amiről kislányként álmodunk. Mert ugyebár a kislányok 90%-a herceggel képzeli el a jövőt. Hát, akadnak szerencsések, akiknek bejön. És, marad a többi, akinek marad a pórnép. Én is ezek közé tartozom, bár elégedett vagyok az én pórnép közül kikerült férjemmel. Szóval Kate gyönyörű volt, bár mint megtudtam, volt ebben némi külső rásegítés, de vitathatatlanul csinos volt. A ruha mesésen elegáns volt, a sminkje tökéletesen visszafogott volt, minden passzolt. Látszott, hogy nagyon tudatos, tökéletesen átgondolt, minden részletre kiterjedő odafigyeléssel ügyködött az esküvőn. Már már kicsit túlzásba hajlóan akar megfelelni a hercegnő, az ő szíve választottjának. De azért sok boldogságot nekik, így felnőtt fejjel, már nem biztos, hogy szívesen cserélnék vele. Bár az esküvői tortájukba, azért belekóstoltam volna, mert elég pazarul nézett ki. A magamfajta édességfüggőnek pedig maga lenne a mennyország. Ja, és persze, azért egy-két autót is elfogadtam volna, a felvonultatott gépparkból.
Egy szó mint száz, minden csuda szép volt, és érdekes volt látni egy ilyen esküvőt, ennél már csak élőben lehetett jobb...

A király beszéde

Előre bocsájtom, hogy, amit most leírok, azzal a gondolattal egyedül vagyok. Rajtam kívül csak egy embert ismerek, aki így gondolja.
Tegnap a barátnőmmel, megnéztük a Király beszéde című filmet, hisz egy maroknyi embertől azt hallottam, hogy nagyon jó. És ezzel szemben, nekem nem tetszett. Illetve, ez így nem igaz, de nem gyakorolt rám, olyan hatást, mint másokra. Számomra, ami érdekes lett volna, az az, hogy jobban ki legyen domborítva, hogy milyen okok vezettek a király dadogásáig, illetve nekem jobban tetszett volna, ha több érzelem van a filmben. Mert minden érzelem, csak érintőleges volt. Engem kifejezetten zavart a főszereplő dadogása, ahogy azt alakította.
Megnéztük, ezt is láttuk, de ennyi. De ez az én személyes véleményem, amihez ezidáig nem találtam túl sok követőt, mert mások nem így gondolják. Biztos bennem van a hiba, de számomra kissé felszínes alkotás, és talán kicsit sok az a két óra, amit rászántak egy beszédhibás ember tanulási folyamatára.

Glamour-shopping party

Ezen a hétvégén, indul a party. Lehet megint kuponnal, vagy anélkül vásárolni. A kupon, hol megéri, hol nem. A kérdés, hogy szükségünk van-e egyáltalán valami új kacatra, egy újabb ruhára, egy 100. cipőre, egy új körömlakkra? Nem tudom. A lelkem és az eszem legmélye azt suttogja, hogy nem. Nincs rá szükségünk. Mert, ha lenne, akkor teljes áron is rákényszerülnénk a vásárlásra. De akkor mire jó ez az egész? Arra, hogy elhitessük magunkkal, hogy fontosnak tűnő dolgokat, pár forinttal olcsóbban veszünk meg? Nekünk nőknek, miért kell vásárolnunk fölösleges göncöket? Csak nem azért, hogy elkendőzzük vele boldogtalanságunkat?
Mert, ha az ok, pusztán saját életünk boldogtalanságának palástolása, akkor tán nem vásárolnunk kéne, hanem gondolkodni, azon, hogy mi fontos és mi nem. Ezeken gondolkodva, idén leltárt készítettem, hogy mire is van valójában szükségem. Egy rövidnadrág került ki győztesen, de azért meg lehet, hogy el sem indulok a nagy shopping-day-re.
Az évek folyamán megcsömörlöttem a vásárlástól, és visszatekintve, nem látok mást, mint a fölösleges pénzköltést, ami hosszú távú nyomot nem hagyott maga után. Idén tehát spórolok, és nem költök fölöslegesen, hátha az hagy maga után szabad szemmel is jól látható nyomokat. Például a bankszámlámon.

hétköznapok

Nem történik semmi különös mostanában a mi kis házunk táján. Élvezzük a jó időt, tesszük a dolgunk, várjuk az iskolai beiratkozást, készülünk a ballagásra, én pedig vadul iskolatáskát keresek. Tényleg elég széles spektrumon mozog a táska-választék. Kb. 5000 Ft-tól 50000 Ft-ig lehet táskát kapni. Én személy szerint szeretném ezt minél kisebb anyagi ráfordításból megúszni, hisz nekem csak egy gyerekem van, így nem örökli azt majd senki. Tényleg vannak nagyon szép, csábító darabok. Mivel fiam van, Lego táskában utazunk, de legnagyobb megdöbbenésemre, a fiamat totál hidegen hagyja, hogy Lego-s, vagy nem Lego-s. Nem izgatja az egész táska kérdés. Örül a sulinak, büszke magára, de nem izgatják ezek a kellékek.
Valamit biztos veszünk neki, de úgy néz ki, hogy mivel nem izgatja, ezért maradhatok azon elvemnél, hogy valami közép-kategóriás darabot vételezzünk neki.

reklámkritika

Ma reggel a fiam, lévén, hogy szülinapja van 5 órakor kelt, nyilván a kakasokkal, mert azok kelnek ilyen korán. Mivel már 6-ra túlvoltunk a köszöntésen, megszeretgetésen, reggelizésen, meg mindenen, szokásommal ellentétben engedtem reggel tévézni. Épp a Tom és Jerry ment a Cartoon-on, mikor fogmosás közben döbbenetes dolgot hallottam. Reklám idő volt 2 rajzfilm között, és az volt a kisgyerekek számára készített reklámban, hogy ültesse be a kistesóját a számítógép elé, az interneten keressen meg egy honlapot, amin játékok vannak, és amíg tesó játszik, addig ő 6, 7, 8 éves gyerek, nyugodtan nézheti a Cartoon-t. Na erre nem tudok semmilyen kommentet írni. Csak megdöbbenésemet és lesúlytottságomat tudom kifejezni. Mit teszünk ezekkel a gyerekekkel, mert hogy mi, azaz ez a társadalom teszi őket tönkre, az tuti.
Nem akarok szenteskedni, mert az én fiam is tévézik, de ha ilyen reklámot hallok, mindig megbánom, hogy ott ül előtte és ezt hallja.

szülinapok, sütés-főzés, ínhüvelygyulladás

A cím elég velősen megfogalmazza, hogy mi történt velünk az elmúlt hetekben. Mert nem elég egy hónapban egy szülinap (a fiam szülinapja), még az enyém is egy héttel előtte, de ugyanazon hónapban van. Ilyenkor, mint minden rendes, normális családban, nálunk is összegyűlünk ahányan vagyunk. A létszám nem is vészes, mert 13 fő, de mindenki más kaját szeret. Ja és ezek előtt a hacacárék előtt, azért nem árt egy nagytakarítás. Szóval, nagytakarítás, nagy-bevásárlás, cipekedés, sütés-főzés, majd esemény lebonyolítás. Mire tegnapra az egészen túllettünk, a kezem beadta a kulcsot. Vagyis csak a csuklóm, de mivel, az egy eléggé központosított helyszíne a felső végtagunknak, így elég kellemetlen. Mindegy, ezt a témát majd később folytatom. A szülinapok nagyon jól lementek, a fiam boldog volt, hogy mindenki itt volt, örült, hogy középpontban lehet, megkapta az aktuális "legoóhaj-sóhajt" nevezetesen: egy ninja hadsereget. Úgyhogy összességében tényleg, mindenki elégedett volt és egy jól sikerült bulit zártunk. Ma reggelre viszont már annyira nem tudtam semmit felemelni és alapvetően a kezemet használni, hogy vettem egy nagy levegőt, és miután a fiamat befuvaroztam az oviba, elmentem a sebészetre. Kb. 3 óra, és ezer helyszín és vizsgálat után, a diagnózis: ínhüvelygyulladás lett. Remek, gondoltam. Na remek is lett, mert kaptam egy sínt, amit 6 hétig kell hordanom, és nem emelhetek semmit. Cuki vagyok vele, nem túl trendi, de hasznos. Mondjuk elég komolyan kiiktatták ezzel a cuccal a bal kezemet, úgyhogy még szoknom kell a gondolatot, és az ezzel előállt helyzetet. Végre jön a tavasz, lehet rövid-ujjút hordani, én meg marha csinos vagyok egy gipsznek is beillő akármivel.

Lego, Lego, Lego, mindörökké Lego

Hihetetlen, de a mai gyerekek nem tudnak elszabadulni a Lego bűvköréből. Pedig próbálkoztam én becsülettel, hogy ne csak azt kapjon karácsonyra, de úgy vettem észre, hogy totálisan felesleges volt. Mert csak is a Lego hagyott benne mély nyomot. Mindennek örült, de így 4 hét távlatából már látom, hogy ha játékra kerül a sor, akkor a Legokhoz nyúl legszívesebben. Pedig én nagy mellénnyel mondtam, hogy megmutatom neki, hogy a Legon túl is van élet. Ez a tervem némileg kudarcba fulladt. Megmutattam, vette az adást, de köszöni, marad a Legonál, sőt még saját kijelentés szerint, a feleségével is csak Legozni fog. Szép kilátások...
Így, hogy közeledik a szülinapja, a nagy tapasztalat újfent az, hogy Legot kell venni neki, ennyi. Mert persze, hiába volt 3 hónapja karácsony, újdonság van bőven, ezzel egyenes arányban, van olyan is, amit a fiam kinézett magának. Idővel, ha fiam megnő, eladom ezt a dán csodát és veszek belőle egy lakást neki. Mert amennyi pénz Legoban áll, az tuti kitesz egy fél lakást.
De mit csináljunk, ha ez érdekli őket. Csak olyan visszás, hogy míg nekünk, a mi gyerekkorunkban összvissz egy doboz Legonk volt, vagy annyi sem, nekik 5-6 évesen roskadozik a polc tőle.

Szörnyű véletlenek...

Ma, hogy végre kisütött a nap, és jobb kedvünk lehetne, valami komoly témáról szeretnék írni. Méghozzá a Soroksári úti gázoló néven emlegetett, szegény 25 éves srácról. Először is részvétem azok családjainak, akik sajnos ártatlanul, rosszkor voltak rossz helyen. Szörnyű egy ilyen tragédia, mindenki számára, jómagam ugyanis elgondolkoztam azon, hogy bármelyikünkkel aki vezet, előfordulhat ilyen borzalom. A srác, aki 25 évesen, egy rémálom közepén találja magát egyik napról a másikra, nem akart rosszat, csak dolgozott, hogy kifizethesse az egyetemi tandíját. Rosszul aludt, és másnap megtörtént a baj. De melyikünk alusszam magát minden éjjel ugyanolyan fittre? Hányan vagyunk, akinek soha nem volt még álmatlan éjszakája, ezekben a nehéz napokban, amiket az utóbbi években élünk? Hányan vannak, akik nem görcsöltek még soha a napi gondjaikon éjszaka, alvás helyett? Gondolom kevesen. Ez a srác nem egy bűnöző, hanem maga is egy vétlen áldozat, aki a sors fintorának kiszolgáltatva, rosszkor volt rossz helyen. Igen, a törvény szerint bűn, amit tett, de sajnos láttunk már példát arra, hogy valaki bedrogozva 100 km/órás sebességgel okozott halálos közúti balesetet, és ennek ellenére felmentették. Ez a fiú, se nem drogozott, se nem ivott, se nem haladt túl gyorsan, csak a fáradtságtól elaludt. Én őszintén, szívből remélem, hogy találnak az esetében enyhítő körülményt, mert ez a fiú nem egy tömeggyilkos.
Még egyszer leírom, a félreértések elkerülése végett, hogy roppantul megrendített az ügy, mindkét fél oldalába belegondolva. A halálos áldozatok családjának oldaláról belegondolva, rettenetes, ami történt, és a srác oldaláról belegondolva is borzalmas a kialakult helyzet.
Mindkét oldalnak együttérzésemet fejezem ki.

Gyönyörű tavaszi hóesés...

Reggel, mikor felkeltem, majd frászt kaptam a háztetőket belepő fehér hótakarótól. Hányadikát is írunk? Március 3.? Hát illik ilyenkor esni a hónak? Véleményem szerint, egyértelműen nem! De hát az időjárás nagyasszonyait nem igen érdekli a lent sétáló aprónép véleménye. Szóval, mi földi halandók, hallgassunk és tűrjünk, és bízzunk. Bízzunk abban, hogy lesz még idén tavasz. És, ha már tavasz, akkor nagytakarítás. Ma újfent nekiálltam nagytakarítani. Bár, aki néha idepillant a blogomra, az tudja, hogy kifejezetten nem kedvelem ezt az elfoglaltságot, de mit tegyünk, ha muszáj?
Én cirka 3 havonta szoktam mindent alaposan kitakarítani, de olyan mintha ez is kevés lenne, mert 3 havonta olyan porcicák és zsíros szennyeződések rakódnak le mindenfelé, ahol nincs hetente takarítva, hogy az elborzasztó.
Ma a gardrób volt soron, amit összekötöttem a szanálással is. Végre kiszelektáltam a kifogyott, régi, elhordott ruhákat. Mondhatom szép kis kupac gyűlt össze. De, hogy mi maradt a gardróbban? Hát nem sok minden!
De legalább tisztaság maradt a ruhák hült helyén. Folytatása következik az elkövetkezendő egy hétben. Apropó takarítás: még az jutott eszembe, hogy milyen veszett drágák a tisztítószerek, de komolyan. Szerintem irreális áron futnak ezek a termékek, főleg, ha tekintetbe vesszük ezek élettartamát. Pikk-pakk elhasználjuk őket egy ilyen nagytakarítás alkalmával.

Téma hiányában, írás a semmiről

Mivel a nagy számat meghazudtolva, nem jut eszembe semmi, amiről írhatnék/beszélhetnék, ezért leírom a hangulatomat. Szóval a hangulatom, na az rossz. Pedig alapvetően egy nagyon életkedvelő, pozitív nőszemély vagyok, de most nagyon negatív gondolatokkal. (Lehet nem kellett volna így februárban elolvasnom Albert Györgyi könyvét, de megtettem.)
Utálom ezt az időt. Gyűlölöm a téli kabátomat. Tavaszi kabit akarok hordani, meg Converse cipőt. Napsütést akarok, ami ismét feltölt, mert nem bírom már a szürkeséget. Pedig mindig én szoktam hangoztatni ezerrel, hogy minden úgy jó, ahogy van. De nem jó, most legalábbis nem! Legyen már tavasz!
Itt a március és mégis ezzel a nyomorult téllel kell még mindig bajlódnunk. De lehet az a fő bajom, hogy napokon belül beköszönt a szülinapom, és én, Halász Juditot idézve, megint egy évvel öregebb leszek. Miért ilyen nehéz a nőknek elviselni a korukat? Komolyan teljesen ki tudok készülni a tudattól, hogy már harmincon túl vagyok. Pedig normálisan, ha épp jó kedvem van, napi szinten ezerszer hálát adok a sorsnak a csodás életemért, a férjemért, a fiamért, meg mindenért, de ma csak ríni tudok, mert rájöttem, hogy alig, hogy megemésztettem a 30. életévemet, már esek bele a 31.-be. Hát, ez durva.
Na megyek, összekapom magam, meg a hangulatomat és feldobok egy ránctalanító pakolást, mert koromat tekintve, már rám fér.

Megint Differ-teszt

A múlt hét újfent a Difer-teszt bűvkörében telt a fiam számára. Még szerencse, hogy kedveli ezen próbatételeket.
A szokásos hajnali fél 8-ra kellett beérni, amit nem panaszként írok, mert mások is járnak korán munkába, de azért a 7-es indulást logisztikai tervezés előzte meg. Mindegy, három nap volt, kibírható.
Kíváncsi leszek, mennyit fejlődött a gyerekem, mert a múltkori teszt során volt olyan dolog, ami nem ment, és azokat az akkori teszt után sorra átbeszéltük. Most az utóbbi hibák nagy részét kiküszöbölte, viszont volt egy, amit valamiért nem tudott megjegyezni, ez pedig a visszanéz szó jelentése volt. Folyton keveri a kinéz szóval.
Eredmény, jövő héten lesz.
Ha valakit érdekelnének a feladatok, szívesen szentelek neki egy blogbejegyzést, mert még friss az élmény, és elég sok feladatra emlékszem is.

A Kitchen Aid és a palacsinta esete a fiammal

A palacsinta eddig is nagy népszerűségnek örvendet a családom körében, amely alól, csak én voltam kivétel. Mióta családunk körében üdvözölhetjük Kitchen Aidet, azóta mindennap be kell kevernem egy adag amerikai palacsintának való tésztát. Nem túlzok azzal, ha azt állítom, hogy a fiam minden reggel és minden délután azt eszik. Persze jó vastagon megkenve Nutellával. Na, ebben rám ütött a fiam…
Ma uzsonna alatt, mikor éppen amerikai palacsintát sütöttem, viccelődtem azzal, hogy a hűtőben már kialakított helye van az palacsinta tésztás kriglinek. Sőt, nap sem telhet el anélkül, hogy ne kelljen palit sütnöm. Persze ez Kitchen Aid-del nem büntetés, de ezért vicces. Sőt, Nutellából is nagyüzemi felhasználók lettünk, mert január óta minden héten veszek egyet.
Volt már ilyen időszaka a fiamnak, csak akkor bundás kenyér volt a menü 4 hónapon keresztül. A palacsintával kapcsolatban még csak 2-nél tartunk, kíváncsi vagyok, hogy megdönti-e a bundás kenyér rekordját.
Ez a szokás is egyike, azon gyermeki szokásoknak, amiket nem tudok értelmezni. Hogy a túróban nem lehet megunni valamit ennyi idő alatt?

babagyilkosság

Komoly tragédia rázta meg az embereket, vagy ébresztheti fel végre az embereket, ama nyugalmukból, hogy a gyerek születését csupa móka és kacagásnak minősítik. Maximálisan elítélem az anyukát, aki agyonverte 1 hetes ártatlan gyerekét, de muszáj a dolgok mögé nézni, hogy ilyen ne forduljon elő többet, és hogy meglássuk az okokat, amiket, megérteni valószínűleg nem fogunk. Ugye a pszichiáterek azt mondják, hogy a klasszikus szülés utáni depresszióról beszélünk a nő esetében, aki egyébként egy jogász. Igen ám, de ha mindenki tud erről a jelenségről, akkor miért nem foglalkoznak ezzel többet. A védőnők, kórházi csecsemősök feladata is lenne, ezekről a dolgokról felvilágosítani a kismamát, nem csak pusztán a pelenkacserét és szoptatást megtanítani. Hisz lelkileg nehezebb feldolgozni a változás tényét, mint fizikailag ellátni csemeténket. Később pedig, pár hét álmatlan szoptatós, sírós éjszaka után, az apukák is felismerhetnék a fáradtság jeleit a feleségen, és talán cicizés helyett a cumisüvegből is ehetne a bébi tejet, hogy szerencsétlen anyuka hadd aludjon végig egy teljes éjszakát. Hisz egy cumisüveges éjszaka, jóval kevesebb bajt okoz, mint egy kialvatlan, holtfáradt anyuka.
Vegyék már észre, mindazok, akik folyamatosan a légy tökéletes anya című mondatot hangsúlyozzák, hogy mekkora kárt okoznak. Nem kell tökéletes anyának lenni, pusztán kiegyensúlyozottnak. Nem kell non-stop szoptatni 10 éves koráig, nem kell magunkat háttérbe szorítani, nem kell a férjünket elhanyagolni, rá lehet bízni egy-egy estére a nagyira is a bébit, cumisüvegből is lehet etetni, még akár tápszert is, nem ezektől a dolgoktól leszünk jó, vagy akár rossz anyák. A szeretet az, ami jó anyává tesz. Ne akarjunk supermum-ok lenni, mert könnyen összeomlik a hormonok által meghatározott amúgy is labilis idegrendszerünk.
Muszáj lenne ledönteni a dogmákat és tévhiteket, annak érdekében, hogy ne történjenek ilyen szomorú események a jövőben. És tovább megyek, ha reálisan vázolnánk a nőknek, hogy mivel jár az anyaság, akkor tán el tudnák dönteni, hogy akarnak-e gyereket, vagy nem. Mert tudom, hogy ezzel a kijelentésemmel nem leszek népszerű, hisz fogy a magyarság, de talán nem minden áron kéne születni a nőkkel a gyerekeket, mert van, aki nem alkalmas a feladatra, és nem is akarna csemetét, ha nem lenne a társadalom által belekényszerítve. Meg a védőnők, akik habzó szájjal, értelmetlenül kampányolnak az abortusz ellen. Mert az odáig rendben, hogy szabályozni kell az abortusz kereteit, hogy fű fa virág egy átmulatott éjszaka után ne futkosson küretre, na de aki vétlenül esik teherbe, azt ne büntessék. Mert van olyan, aki esetleg védekezett, csak belecsúszott a hibaszázalék, vagy netán 16 éves, és nem vágyik még gyerekre. Nem szabadna 16 éves gyerekeket belekényszeríteni a gyerekszülés intézményébe. Meg kéne tanítani őket használni az óvszert, el kéne helyezni ilyen típusú automatákat az iskolákban, kötelezővé kéne tenni a 14 éves lányoknak a nőgyógyászati vizsgálatot és potom összegekért kéne adni a fogamzásgátló tablettákat. Egyáltalán muszáj lenne beszélgetni a szexről a tinédzserekkel.
Ezek jutottak eszembe, erről a felháborító esetről, ami mellett nem tudtam szó nélkül elmenni.

Színház

Imádom a színházat, illetve imádok színházba járni. Egyik barátnőmmel tegnap este, hódoltunk eme szenvedélyünknek, és elmentünk megnézni a Pesti Színházban a Mikve című darabot. Fergeteges volt. Parádés volt a szereposztás, ugyanis Eszenyi Enikő, Kovács Patrícia, Hegyi Barbara, Pap Vera, Börcsök Enikő játszották a főbb szerepeket. Alapvetően egy drámai darab volt, de nagyon kellemesen volt humorral megfűszerezve. Vallástól, és felekezetektől függetlenül, érdekes volt számomra, hogy a nők mennyire képesek önszántukból alávetni magukat férjeik, egyházuk akaratának. Illetve, hogy milyen tragédiákhoz is tud vezetni egy-egy bigott módon gyakorolt vallás.
Elképesztő színvonalas, jól megírt, és rendezett darab volt, pazar színészi alakításokkal. Aki teheti, nézze meg!
És, hogy mennyire figyeltek a részletekre, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az izraeli ásványvíz, és az izraeli fizetőeszköz felbukkanása a darabban, amely egyébként Izraelben játszódik. Tényleg minden tökéletesen a helyén volt ebben a darabban. A színésznők annyira átszellemültek a végére, hogy a tapsvihart konkrét eufóriával egybekötött delíriumban töltötték. Látszott rajtuk, hogy szívvel-lélekkel játszották ezt a darabot, és tökéletesen beleélték magukat a szerepeikbe.
Nagyon nagy élmény volt.

Oltatni, avagy nem oltatni

Megmondom férfiasan, hogy egész idáig "nagymellénnyel" hangoztattam, hogy tök fölösleges magunkat beoltatni influenza-vírus ellen, és egyébként is micsoda hülyeség ez. Na, mostanra gyökeresen megváltozott a véleményem. Először a fiam betegedett le, komplett 5 napig volt 39 fokos láza, és nagyon rosszul volt, majd én következtem, aki pedig 4 napig az ágyból nem bírtam kitenni a lábamat. Pedig én az a típus vagyok (egyébként a fiammal együtt), aki egy nap után vígan rohangál, mert átszaladt rajta a vírus. Hát most nem így történt.
Én nem tudom, ez milyen hiper mutáns influenza-vírus, de konkrétan levert minket a lábunkról. Komoly nagyszülői segítséget kellett igénybe vennünk, hogy egyáltalán el tudjuk magunkat látni.
Ebből kifolyólag, mi, jövőre tuti oltatunk. Én nem szórakozok ezekkel a vírusokkal, meg nem is hősködök többet, mert fölösleges. Mellesleg betegre (szó szerint) aggódtam magam a fiam miatt, mert olyan magas volt a láza és olyan sokáig. Úgyhogy eddig ironman-nek hittem magunkat, és bebizonyosodott, hogy nem vagyunk azok, tehát, marad az oltás, ha ciki, ha nem ciki.

elkaptuk az influenzát-remek!

Eddig gyönyörűen tudtam szinten tartani egészségünket, illetve immunrendszerünket homeopátiával, de most valamelyik influenza-vírus kifogott rajtunk. A fiamnak már tüdőgyulladása van, én meg lázasan nyomom az ágyat. Férjem meg nővérke szerepkörben rohangál egyik szobából a másikba... Folyt. Köv., ha meggyógyultam.

Hogy ezek a kis "francok" még milyen könnyen tanulnak...

Farsangkor, az óvodában a fiamék egy színdarabot adnak elő, amiben az én csemetém játssza a főszerepet. Én egy kisebb sokkon estem át, amikor ezzel szembesültem, mert az én lámpalázas szívemnek, ez nagy erőpróba lenne, ha az ő helyébe lennék. Hál'Istennek nem rám ütött ez a gyerek... Ő olyan könnyedén, lelkesen és szeretettel veszi ezeket a megpróbáltatásokat, hogy ihaj. De nem is ez a lényeg.
Tegnap megkaptuk a szövegkönyvet, amit meg kell hétfőre tanulni. Gyerekléptékben, elég sok szövege lesz a fiamnak, uszkve 15 mondat, amit tegnap lelkiismeretes anyukaként, el is kezdtem neki tanítgatni. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy háromszori ismételgetés után, már az egyharmadát kívülről fújta az én szemem fénye. Ezen a ponton, béke és nyugalom járta át a szívemet, hogy fog ez menni...
Bár még mindig nem látom magam előtt, amint a gyerekem, felmegy a színpadra, a sok gyerek, és szülő előtt, és el is mondja a szövegét, de egy biztos, hogy én ezerszer jobban fogok izgulni, mint ő.
De mindig megdöbbent a gyerekek agyának gyorsasága, hogy milyen elképesztő idő alatt tudnak komoly verseket, szövegeket elsajátítani. De jó lenne, ha ez így is maradna, ahogy nőnek..

Lányok hercegnők, fiúk pókemberek?

Közeledik a farsangi szezon, és ezzel együtt a fejtörés is, hogy mi legyen a gyerek. Én minden évben nagyon kínlódom, hogy valami eredeti, frappáns jelmezzel álljunk elő. Hát idén, az én növekvő egójú fiam, keresztülhúzta a számításaimat. Ugyanis eltántoríthatatlanul ragaszkodott a pókember jelmezhez. Eddig, minden évben sikerült terelgetnem az általam kiötlött jelmez felé, de 6 évesen úgy látszik, már nem lehet az orránál fogva vezetni. Mivel szilárd volt az elhatározása, miszerint pókember akar lenni, én is beadtam a derekam. Úgy két éve szemet vetett a H&M-ben egy felfújt izomzatú, vattával kitömött pókember jelmezre. Én folyton folyvást húztam a szám, de végül most jött el a pillanat, hogy megvettem neki. Ez egy hete volt, azóta az én szemem fénye, ebben a nejlon-szörnyűségben izzadja csatakosra magát nap, mint nap. Ovi előtt, ovi után, edzés után, hétvégén, nem lehet róla leimádkozni. De nem értem, miért vagyok ezen meglepődve, hisz N. kislányai meg évek óta tütüben, vagy bájos hercegnő ruhában lejtenek. Akkor a fiúk, miért ne öltözhetnének be otthon is? Ez is egyike azon furcsa társadalmi beidegződésnek, miszerint a fiúkat ne érdekelje az öltözködés, és a ruha. Már miért ne érdekelhetné őket is?
A szerepjáték, mindkét nemnél egy fontos állomása a játéktevékenység fejlődésének. És ha már szerepjáték, akkor beöltözés. És, hát ahhoz meg ruha kell. Az én fiam, pici kora óta imád beöltözni, ruházkodni.
Úgyhogy követve a lányok példáját, a fiamról sem lehet lekönyörögni a pókember szerkót.

Babavárás-szülés

Több barátnőm is babát vár. A nagypocakosok közül, az egyiknek, a szülés körüli időszakban, a férjének dolgoznia kell külföldön. De mi nők, nem riadunk meg, hanem összetartunk, és a barátnőmmel megbeszéltük, hogy majd én leszek azon idő alatt ügyeletben, és viszem szülni, ha kell. Mivel nem az első baba, ezért a barátném sem annyira feszült, a kialakult helyzet miatt. Megmondom őszintén, én egy kicsit, titkon reménykedem abban, hogy lesz doglom az ügyeletben, mert olyan mérhetetlenül izgalmas lehet, látni, világra jönni a barátnőd babáját. Az egy olyan bensőséges, és meghitt pillanat, amit így kívülállóként nem sokszor élhet át az ember. Hisz, amikor én szültem, akkor sodort az esemény, fájdalmaim voltak, és nem igen tudtam koncentrálni, a helyzet szépségére. De így, hogy nem én, hanem drága barátnőm fog vajúdni, én meg csak asszisztálok és megélem a csodát, ez nagyszerű dolog. Azt azért még nem pontosan tudom, hogy hogyan fogok egyedül kamerázni, meg fényképezni, meg segíteni, de majd megoldom, ha kell. Hú, most jövök rá, hogy micsoda felelősség ott fotózni, hisz, ha nem sikerül a kép, akkor ezt nem lehet megismételni, hogy én újra kattinthassak. Szóval, ilyen izgalmas február vége elé nézek én... És nagyon várom...

Gondolatok a fogyasztói társadalomról

Még alig pihentük ki a karácsonyi megpróbáltatásokat Lego ügyben, máris itt az új gyűjthető Ninja csapat társulva a zsákbamacska Lego 3. szériájával. És nem elég, hogy itt a 3., de áprilisban már jön a 4. széria is! Ez borzasztó. Nem tudják a gyerekek feldolgozni az élményt, nem tudják magukat kijátszani a játékokkal, mert már dől az újdonság mindenhonnan. Így hogyan várjuk el tőlük, hogy ragaszkodjanak tárgyakhoz, hogy ne unjanak meg dolgokat percek alatt? Én személy szerint az új médiatörvényben korlátoznám a játék-reklámokat is. Konkrétan megszüntetném, mert inkorrektnek érzem a gyermeki naivitás és őszinteség ilyetén kihasználását. Miért kell így pörgetni az életet, miért jelentetnek meg 2 havonta új Legot? Tudom, hogy ez a fogyasztói társadalom fő ismérve, de legalább a gyerekeket kímélnénk meg.
Minket felnőtteket már így is megfertőztek, hisz félévente, évente új autó, mobiltelefon, számítógép jelenik meg, és valljuk be, hogy sokszor nehéz ellenállni a kísértésnek. Idő előtt lecserélünk mindent, nem várjuk meg míg elromlik, hanem az újdonság iránti vágytól vezéreltetve, megvesszük az új telefont, az új autót…
Olyan rossz látni, és végigasszisztálni, ahogy a gyerekek is a fogyasztói társadalom rabjává válnak, és nehéz elérni, hogy kisgyerek fejjel megértse, hogy nem a játék az érték, és nem kell mindent birtokolni. Nehéz ezt tanítani, hisz mi magunk is még csak tanuljuk, legalábbis én. Mert most nagyon odafigyelek, hogy ne vegyek meg semmit, csak azért mert hiper-szuper akciós. (A gyerekruhák ez alól kivételek, mert azt megveszem, csak magamnak nem vásárolok semmit.) Bár megvallom, hogy csábít az akció, de most nem adom be a derekam…

gyerekbetegségek

Nincs is annál rosszabb mikor az embernek beteg a gyereke. Szerencsére nem kell nagy betegségre gondolni, csak ez a mostani hányós hasfájós vírus, amin minden második gyerek átesik. De olyan rossz nézni, ahogy vergődik szegény, és az ember nem tud segíteni neki. A tetejére a fiam még soha semmilyen hányós vírust nem kapott el hál'istennek, mert én nagyon nem bírom a hányást. Nyilván senki nem kedveli, de én, ha magam hányok is rettentően vagyok a szagoktól. Szegény fiam tegnap hányt, és miközben fogtam a fejét, én is öklendeztem. Gondoltam, velem is csak többen vagyunk. Na, de a hányáson túl vagyunk, mára már csak a jajveszékelés maradt, azt meg csak idegrendszerrel kell bírni. Meg húslevessel, mert már reggel azzal indított. Még jó, hogy éjjel főztem egy nagy kondérral. Vicces, hogy mi mindenbe beleszól a genetika. Ugyanis éjjel non-stop jajongott, én meg keltegettem, hogy mi baja, mire a férjem: semmi, én is ezt csináltam gyerekkoromban, ha beteg voltam. Gyönyörű. Majd reggel 6-kor közölte a fiam, hogy ő enne húslevest. Férjem kiguvadt szemmel bámult rá, mondván, hogy reggel nem eszünk húslevest. Én csak legyintettem, hogy én is ezt csináltam világ életemben, ha fájt a gyomrom. Reggel délben este csak húslevest ettem. Mivel ezeket nem láthatta nálunk, biztos vagyok benne, hogy a genetikára vezethető vissza eme hasonlóság. Na megyek beteget ápolni.

Szellem a Barátok közt-ben

Nem nagyon nézek tévét, mert ad egy: nem nagyon van nézhető szórakoztató műsor, ad kettő: csak a negatív rémhír ömlik a tévéből, amire én finom lelkű csajszi nem vagyok kíváncsi. De azért őszintén megvallva, van két szenvedélyem. Egyik a főzős műsorok, amelyek a Paprika tévén nagy számban fellelhetőek, a másik pedig a Barátok közt. Én komolyan, azóta nézem, mióta elindult. És minden aktuális élethelyzetben kialakult társasággal kielemeztük az előző esti eseményeket. Történetesen gimnáziumban a gimis osztálytársaimmal, majd főiskolán a főiskolás barátnőimmel, most pedig N.-el beszéljük ki nap mint nap a cselekményt. De a napokban döbbenetes dolog történt, Magdi anyus szellemként visszatért. És nem akárhogy, mint egy átlag lebegő, beszélni nem tudó szellem, hanem komoly dialektusokat folytat a fiával és Kingával is egyaránt. Sőt, ha ez nem lenne elég, boszorkányos tekintetével, megmagyarázhatatlan dolgokat ér el. Pl: bezáródik Géza ajtaja, leszakad Kinga ágya. Mindezt a puszta tekintetével műveli. Mondjuk egy kisebb logikai bukfenccel, Kinga kulcsra zárja az ajtót, mellyel Magdi anyus kívül reked a szobán. Ami vicces, hisz a lakásba sem Kinga, vagy Géza engedte be, hanem hívatlanul érkezett, a zárt ajtón át, de valahogy eme képessége sérülhetett ágytörögetés közben, mert Kinga egy laza mozdulattal kizárta az öreglányt.
Na ez az egész így töményen már súlyos, nehezen emészthető, és felettébb vicces. Nem tudom hová tenni Magdi anyus ilyetén visszatérését a BK-ba. De nem annyira tetszik, és sokszor fogjuk a fejünket a férjemmel a szörnyű képi megoldásokon. Én, mint lelkes BK néző, követelem, hogy Magdi anyus menjen vissza a helyére, azaz a sírba, és ne tegye tönkre az esti szórakozásomat, mert neki már nincs szerepe a szappanoperában...

Lego társas

Hihetetlen, de 5 felnőtt 5 diplomával és 2 tinédzser majdnem érettségivel nem tudta értelmezni a Lego társasokat. Karácsonykor, ahogy kell, összegyűltünk és leültünk a gyerekekkel társasozni, de nem értettük a leírást. Kapott a fiam 3 féle Lego társast, de egyik sem sokkal jobb a másiknál. Az, amelyik az Activity-re hasonlít, az a legérhetőbb, de a másik kettő, az komoly káoszt okozott a fejemben. Pedig jól néz ki, a fiam örült is neki, de nem nagyon tudunk velük játszani. Én kreáltam egy egyveleget a leírásból és saját kút főből, úgy használjuk a játékot. De az a tény, hogy egy 8 éves gyereknek ki kéne raknia a Tadzs Mahalt, a feladvány szerint, szöget ütött a fejemben. Valóban tudnia kéne, hogy hogy néz ki ez az indiai építmény, és valóban annyira kreatívnak kéne lenniük, hogy fejből kirakják azt ennyi idősen? Ez több, mint furcsa.

Mi és a szenvedés

Mi magyarok valóban szenvedésre vagyunk ítélve, vagy mi ítéltük szenvedésre magunkat? Mert, hogy a magyar az egy szenvedős nép, az vitathatatlan. Most mindegy is, hogy mi indította el ezt a gondolatmenetemet, de arra jutottam, hogy mi konkrétan végigszenvedjük az életünket. Szenvedünk, ha dolgoznunk kell, szenvedünk, hogy keveset keresünk, szenvedünk, ha csinálni kell valamit, szenvedünk, és várjuk a nyugdíjat, és szenvedünk, mert várjuk a halált. Miért? Ha valakivel találkozom az utcán, érdeklődöm felőle, biztos a jajongás, és a sopánkodás az első reakciója. Pedig annyi szép dolog történik az életben, aminek lehetne örülni. Csak valószínűleg az nem hír. Csak a negatív eseményeknek van hírértéke, mint azt a média is perfect mód űzi.
Pedig olyan szép az élet, és ahhoz elég rövid, hogy végigszenvedjünk rajta. Örüljünk a napnak, a percnek, amit megélünk, és keressük mindenben a szépet, hátha akkor egy jobb világot teremtünk. Ha egyre többen gondolkoznának így, akkor talán az előző generációt is némiképp meg tudnánk változtatni. Vagy nagyon naív vagyok?

Tragédia egy szórakozóhelyen

Nem tudok elsiklani a tegnap éjjel történtek felett, és annak érdekében, hogy ilyen ne történjen meg többé, nem is szabad. Először is mély együttérzésem a lányok hozzátartozóinak, és elsősorban a szüleiknek. Megrendítő és értelmetlen, ami történt. Elképesztőnek, borzalmasnak és felháborítónak tartom, hogy egyesek az önös érdekeiket és a pénzszerzést, emberi életek elé helyezik. Hogy lehet az, hogy egy szórakozóhelyre több embert engednek be, mint amennyi ott biztonságosan elférne. És mindezt azért, hogy nagyobb legyen a bevétel. Borzalmas szülőként belegondolni, hogy az ember elengedi a tinédzser gyerekét szórakozni és ő soha többé nem tér haza, mert meghal egy értelmetlen balesetben. Milyen embertelen világot kreáltunk magunknak az idők során, mivé vált ez a világ? Miért számít a pénz ennyit? Mit számít a pénz, ha ilyen dolgok megtörténhetnek? Hisz a pénz arra jó, hogy az ember biztonságban érezhesse magát, de ilyen körülmények között hogyan? Hogyan érezze magát biztonságban egy szülő, aki elengedi a már majdnem felnőtt gyerekét szórakozni?
Borzasztó ez az egész tragédia!Nem is tudom a döbbenetemet szavakba önteni, de muszáj volt írnom róla!

Miért pont januárral kezdődik az év?

Én kifejezetten nem szeretem ezt a hónapot. Valahogy olyan lehangoló a maga szürkeségével és ünnepek utáni nihil hangulatával. Nagyon elszomorító és lassú. Amikor a fiam még kicsi volt, akkor januárban nagyon depressziós voltam, bezárva éreztem magam, és alig vártam, hogy végre jöjjön a tavasz, és kiszabadulhassunk a jó levegőre. Most hogy nagy, már nem nyomaszt annyira a télnek ezen része, de most sem szeretem. Hiába van téli leárazás, ilyenkor még a vásárlásra sem tudok ráhangolódni, mert már nincs kedvem téli ruhákat vásárolni, mert agyamban már a tavaszi szezon pörög.
Mit lehet ilyenkor januárban csinálni, hogy az embernek jobb kedve legyen? Enni bajos, mert a karácsonykor felhalmozódott súlyfelesleget, ilyentájt próbáljuk lekínlódni magunkról. Sétához hideg van, szánkózáshoz nincs hó, komolyan mivel hajtsuk az időt a tavasz felé? Marad a reménykedés, hogy idén hamar lesz tavasz, és újra előkaphatjuk a csinosabbnál csinosabb ruháinkat.

Cora fun vagyok…

Mindig Corába járok vásárolni. Igen tudom, hogy vannak bizonyos kimutatások, arra irányulóan, hogy nem éppen a legolcsóbb élelmiszer-áruház láncot szúrtam ki magamnak, de még ezzel együtt is szeretem. Mivel sajnos nem vagyok nagy piacra járós,(bár ezt szégyellem kimondani, mert igen közel van hozzánk egy jó nevű piac) ezért jó, ha mindent meg tudok vásárolni egy helyen. A Corában mindig makulátlan a felvágott, szép a zöldség, és a húsok sem rosszak. Tudom, hogy a piacon teljesen más a minőség, de valahogy nem bírom megkedvelni azt a fajta vásárlási formát. Lehet, lusta vagyok.
Pluszban az az érv is a Cora mellett szól, hogy díjazzák a hűséget. Mindig van egy-két vevőcsábító akció, ami az én akció-érzékeny szívemnek, mindig jól esik. Meg persze a pénztárcámnak is. Vannak ezek a 10%-os kuponok, amelyek a vásárlás végösszegéből kerülnek levonásra, ezek is nagyon szívmelengetőek. Ja és a törökbálinti Corában van Budapest legjobb fagyizója. De ezt már egyszer említettem, bár nem lehet eleget mondani, mert annyira elképesztően finom.
Komolyan nem vagyok a Cora pr-osa, csak mint laikus vevő, nekem ez az üzlethálózat vált be a legjobban. Ja és Cora hűségpontokért már rengeteg dologhoz jutottam hozzá ingyen, pl.: botmixer, kézi habverő, Tefal edények, kések, stb. Tehát valóban jutalmazzák a hűséget, ami nekem nagyon szimpatikus marketing-politika.

A gyerek összetartja vagy szétzilálja a házasságot?

Jó kérdés. Lehet, hogy nem leszek népszerű ezzel a bejegyzéssel, de senkit sem nem megbántani, sem lebeszélni nem akarok a gyerekszülésről. Csak mivel sok házasság végződik válással a gyerek 7 éves kora körül, így muszáj lamentálnom a problémán. Amikor egy nő terhes lesz és babát vár, minden hihetetlenül rózsaszín és kézenfekvően egyszerű. Majd mikor megérkezik a baba, soha nem érzett kötelék alakul ki az újdonsült szülők között. Idővel, ahogy cseperedik otthon a baba, egyre több lesz a feszültség, megszűnik a szabadság, és egyre áthidalhatatlanabbak a nézetkülönbségek a szülők között. Hisz a gyerek, a maga nagyszerűségével együtt is, óriási terhet ró a szülőkre. Gyakran elhagyjuk identitásunkat és átváltozunk, mi nők, pusztán anyává, és megszűnünk feleségként funkcionálni. Pedig jó párkapcsolat nélkül nincs harmonikus család, sem gyerek. A párkapcsolatunkért is ugyanúgy felelősek vagyunk, mint a gyerekünkért. Azt is ápolni kell, csak úgy mint újszülöttünket. Nem szabad hagyni, hogy kapcsolatok belerokkanjanak, az átmeneti nehézségekbe, hisz a gyerek által generált problémák tényleg csak átmenetiek, és ha megpróbáljuk mindig megkeresni a társunkban, hogy miért is szerettünk belé, akkor igenis a gyerek egy összetartó erő, mely két ember szerelmének gyümölcse, még ha ez a legnagyobb közhely is az életben. Talán néhány szülőnek már az segítség lehet, ha beszélünk erről a problémáról, mert akkor mindenki számára világossá válhat, hogy ez nem egyedi eset, hanem egy természetes folyamat része, amiben mi magunk, szülők is, változunk, érünk és felnőtté leszünk. Hisz a gyerek születése előtt, vajmi kevés problémával kell szembesülnie egy házaspárnak. Mikor már ott a baba, új helyzetek, új konfliktusok lépnek be az életükbe, amiket meg kell tanulni felnőttként kezelni, illetve a gyerek, családba érkezése által beállott új játékszabályok szerint kell megtanulni játszani, élni az életet. Egy új, teljesebb, érdekesebb, de nehezebb életet.

Végérvényesen elmúlt karácsony

Mivel a férjem csak ma ért rá, gyorsan nekiestünk a fának. Leszedtük a fát, minden dekorációt begyűjtöttünk és elcsomagoltunk. Utána cirka 2 órát takarítottam mire összeporszívóztam az összes tűlevelet. És ezáltal újabb indokot találtam a műfenyő vásárlásra, amit hangoztattam is a férjemnek, miközben izzadt a balta súlya alatt, amellyel a fát próbálta félbe vágni. Tehát indokom van bőven.
Ilyenkor mindig olyan szomorúan nézek körbe az utcán, letűnt ünnepek hangulatát idézi a sok csupasz fenyőfa, amint várakozik, hogy végső búcsút intsünk nekik. (hú de költői vagyok). Mindennek tetejére meg itt van ez a nagy szürkeség, meg köd, ami amúgy is megadja a borongós január alaphangulatát. Meg kell, hogy mondjam, hogy az évnek ez az egyetlen szakasza, amit nem fogadok kitörő lelkesedéssel. Sőt, ilyenkor már nagyon várom a tavaszt, ami kellőképpen lassan érkezik. De viszont szeretem az újévi friss, fiatalos lendületet, a terveket, célokat, amiket ilyenkor megfogalmaz az ember. Ez idő tájt szoktam elkezdeni tervezni a nyaralást, és akkor pikk-pakk jobb kedvem lesz.
Tehát végleg lezártuk az ünnepeket, itt az újév, meg az új lendület. Lehet fogadalmakat tenni, amit nekem speciel sosem sikerül megtartanom, de azért a hangulat miatt mindig teszek egyet.

Óda a Kithen Aidhez/Kitchen Aidről

Mindig is vágytam erre a háztartási gépre, mármint azóta mindig, mióta szeretek sütni-főzni. De a szerelmünk leginkább attól a ponttól datálódik, mikor kis hazánkban beindult a kereskedelmi televíziózás, és ezzel megnyíltak a kapuk a főzős műsorok előtt. Emlékszem Laci bácsi után, elképesztő nagy kontraszt, és színfolt volt Jamie Oliver megjelenése a képernyőkön. Na, ott és akkor örökre és végérvényesen beleszerettem a Kitchen Aidbe. Volt fogalmam róla, hogy szuper, meg tapasztalt Kitchen Aidesek sztorijaiból tudtam, hogy jó, na de, hogy ennyire, arról fogalmam sem volt. Nincs többé elfáradt, bedagadt csukló dagasztáskor, nincs többé csomós tészta, egyszerűen ez a tökéletes háztartási gép, amit ki kéne ingyen és bérmentve utalni minden háziasszonynak, ergó, alanyi jogon kéne járjon, annyira remek.
Benne van minden, ami jellemzi Amerikát, minél egyszerűbben, minél nagyszerűbben megkönnyíteni egy nő konyhabéli tevékenységét. Elképesztően adja magát az összeszerelés és a működtetés is, amit meg utána művel az tényleg egy álom...

Miért olyan menő óvodáskorban a "csúnyabeszéd"?

Fiam a napokban, több megdöbbentő szóval is előállt. Megdöbbentőnek csak azért nevezem, mert az ő 6 éves szájából, igencsak furcsán hatnak. Itthon tuti nem hallja. Na, nem vagyok álszent, az én számon is kicsúszik néha ez meg az, de kínosan ügyelek arra, hogy mindezt ne a gyerek előtt tegyem. És bár én és a férjem ügyelünk, de van nekem egy édes drága apukám, aki viszont nem annyira köt csomót a nyelvére, és azért olykor-olykor kicsúsznak a ronda szavak. Ergó, nyilván hallja a családban is, de a zömét az oviból hozza. Tudom én, hogy nem lehet ezektől megkímélni, de próbálom magyarázni neki, hogy ez nem menő, csak magát minősíti vele. De valójában én is tisztában vagyok azzal, hogy kiskorban igenis menő, és vagány, és nagyfiús, mert én is voltam kölyök, aki használt olyan szavakat is, amiktől a nagyanyja kapott egy hátsófali infarktust. Történetesen anyám nem győzte exkuzálni magát a nagyim előtt. És 3 éves voltam! Szegény nagyimat úgy elküldtem melegebb éghajlatra, hogy ihaj, és még csak azt sem tudtam, hogy rosszat mondtam.
Valószínűleg ez is része a fejlődésnek, de hogy tudom, úgy elvenni tőle a kedvét, hogy ne legyen ciki a haverok előtt, ugyanis szép lassan átcsúszunk abba a korba, amikor már igenis fontos a barátok véleménye. Sőt meghatározó, és az ő véleményük sajnos gyakran szöges ellentétben van, a mi, szülői véleményünkkel. Jaj, de nehéz a gyereknevelés! Hogy legyen az ember egyszerre jó szülő, és jó barátja is a gyerekének. Olyan nehéz kiépíteni az abszolút bizalmat a gyerek részéről. Pedig nincs is annál fontosabb, hogy mi szülők, mindig, mindenről tudjunk, ami a gyerek életében történik. De akkor, hogy szidjam meg úgy a gyereket, hogy az a bizonyos törékeny bizalom, ne csorbuljon, és legközelebb is merjen megnyílni előttem?

Levontam a konzekvenciát…

Idén, mivel jómagam is beégtem fenyő-vásárlás ügyben, úgy döntöttem, hogy veszek egy műfenyőt. Hatalmas nagy szám volt, hogy a férjem milyen ronda fát vett tavaly, hát emberek, én idén olyan pocsékat vettem, hogy csendben lapulva sírdogáltam, mikor megláttam kibontva. Az én édes férjem olyan kedves volt, hogy nem vágta ezt a fejemhez, pedig simán megérdemeltem volna, hisz tavaly én ugyanezért, marha nagy patáliát csaptam. Csak éppen akkor ő vett rusnya fát, de az ideinél még mindig szebbet, meg kell, hogy mondjam férfiasan. Úgyhogy nem érdekel senki és semmi, a mai fáknak amúgy sincs illatuk, én pedig legalább nem fogok minden évben sírva mulatni a fa alatt, hogy milyen rettentő a formája, veszünk egy gyönyörű rajzolt formájú műfenyőt.. Rendben, ezt okosan kigondoltam, meg azt is, hogy januárban fél áron megveszem, csakúgy, mint tavaly a gömböket. Igen ám, de januárban már nincs egy darab műfenyő sem, szerte e világon, bárhol is néztem. Úgyhogy a tervem megvalósítása decemberre csúszott, talán akkor majd tudok venni egy műfenyőt.
Tehát, jövőre, azaz már idén, műfenyőnk lesz, ha a fene-fenét eszik is, mert elegem van az amorf alakú fákból, és amúgy is mostanság sokat beszélünk a környezet megóvásáról, tehát így több legyet ütök egy csapásra.

Karácsony utáni mérlegelés

Akik érdeklődnek a blogom iránt, azok tudják, hogy tavaly nyáron óriási projektbe kezdtem, még pedig abba, hogy leadom a rajtam felhalmozódott felesleget. Ezen tervem sikerrel zárult, ugyanis a szeptembert, már 11 kilóval könnyebben kezdtem. De ugye, mint tudjuk, nem lekínlódni nehéz a súlyt, hanem megtartani azt. Az igazi nagy próbatételt, tehát a karácsony jelentette. Megmondom őszintén, hogy voltak kilengések (töménytelen mennyiségű karácsonyi süti, majd megkaptam a Kitchen Aidet – amit muszáj volt naponta egyszer kipróbálnom sütés-ügyben, na, tovább nem is részletezem), nem is kicsi kilengések, de amikor éppen nem jött senki, vagy mi nem voltunk sehol, akkor próbáltam figyelni a szénhidrát bevitelre.
Ma reggel volt a mindent elsöprő mérlegelés: és láss csodát, csak fél kiló kúszott fel. Ennek felettébb örülök, mert az elmúlt évek karácsonyi tapasztalataiból kiindulva, én plusz 3 kilóban egyeztem ki magammal. De a fél kiló, minden álmomat felül/alulmúlta, és ettől még inkább motivált vagyok edzés ügyben, úgyhogy ma irány az edzőterem…

Utólag okos az ember…

Ugye azt már említettem, hogy idén, újfent alulmaradtam a mi kis házi fadíszítési versenyünkben. Szomorú, de el kell ismerjem, hogy hót tehetségtelen vagyok fadíszítésben. Megvoltak a gyönyörű díszek, lekopíroztam a díszítési technikát a sógornőmről, de, á, nagyon béna lett a fánk. Katasztrófa. Bazári. Minden rá van hányva és ettől olyan kultikus káosz lett úrrá a fán, hogy szépnek egyáltalában nem nevezném.
A fiam 6 évesen, különbül feldíszítette a fáját. Neki is volt egy saját bejáratú fája a szobájában, amivel indulhattunk volna a fa-szépségversenyen, mert formás is volt és ízlésesen is volt feldíszítve. Hogy kire ütött ez a gyerek? Mert rám nem az tuti, mert én idén rájöttem, hogy nem tudok díszíteni. Amilyen jól megy a rajzolás, és amennyire jól látom magam előtt, ha kell valamit tervezni, ezekhez, annyira béna vagyok. Egyszerűen nem látom magam előtt. Csak a ronda végeredményt, amikor már mindent felaggattam rá. Szóval, nem a díszek voltak tavaly (sem) a hibásak, hanem én. Ennyi. Jövőre biztos, hogy a férjem fogja a fiúnkkal díszíteni, mert engem a közelébe sem szabad engedni a karácsonyfának.

Január

Lementek az ünnepek, vége a készülődéseknek, sütésnek, főzésnek, beindul a január, tervezzük a nyaralást, és elkezdjük várni a jó időt. Legalábbis nálunk mindig ez a menetrend. Várjuk a karácsonyt, készülődünk, sütök-főzök, majd januárra kipukkanok, és 2.-tól várom a tavaszt. Ami mostanság igencsak lassan akaródzik jönni, nehezen tudja elkergetni a meglehetősen hidegre sikerült telet. Ma még felmentünk egy utolsót szánkózni a Normafára, így a téli szünet lezárásaként, ahol én, egy teknőst meghazudtolóan pördültem le a szánkóról, miközben férjem sírva röhögött, ezzel komoly ingyencirkuszt szolgáltatva a többi szánkózónak. Tényleg mókás lehettem, ahogy lefordultam 30 évesen a szánkóról, miközben az nélkülem robogott tovább. Ismeritek a mondást, miszerint a gyerek mosolyáért mindent... Fiam is nevetett és azóta is nevet. Délután pedig csapunk még egy közös programot, elmegyünk moziba. Aztán holnap indul az ovi, a munka, indul az újév, kezdődik minden előröl...