Bécsi kikapcsolódás

Immáron hagyomány nálunk, hogy N.-el évente egyszer csapunk egy igazi csajos hétvégét. Eltűnünk valahová, és nem csinálunk semmit, csak dumcsizunk és nézelődünk és kávézunk és sétálunk és vinnyogunk a boltokban és úgy egyáltalán együtt vagyunk. A hagyományos kirándulásunkat ezen a hétvégén ejtettük meg. Bécsbe mentünk péntek délután és vasárnap délután érkeztünk haza. Tényleg nem csináltunk egyebet, minthogy amolyan csajosan eltöltöttük a hétvégét. Szombaton benéztünk minden második boltba, és konstatáltuk, hogy a japánok még mindig nagyon gazdagok. Kedvenc boltomban (Louis Vuitton-ban) sorra csomagoltatták be a táskákat és csak úgy lazán kifizették a számlát az aranykártyájukkal. Mondhatom, tudnak élni.
Ezen felül jókat kávéztunk a Starbucks-ban és jókat ettünk, hol a szállodában, hol a Nordsee-ben. Pihentünk, feltöltődtünk és csak a barátságunkat ápoltuk. Mert mint minden kapcsolat, a barátság is ápolásra és gondos törődésre szorul. Hát mi ezen a hétvégén jócskán törődtünk a barátságunkkal.

Sport mindenáron?

Az én válaszom: rémálom. Rémálom, de kötelező rémálom. Sokan vaskalaposnak mondanak, de az úszás nekem az a kategória, amiből nem engedek. Hisz muszáj valamit sportolnia a gyereknek, és az úszás a legjobb módja, hogy minden izma egyaránt fejlődjön. Ez nem holmi hirdetés akar lenni, vagy netán kampány az úszás mellett, csak nekem ez a véleményem róla. N. gyereke és az én gyerekem egy úszóedzőhöz jár. Csak, hogy míg N. gyereke imádja az úszást, az enyém utálja. Komolyan drámai és egyben leírhatatlan a különbség a kettőjük hozzáállásában. Az én csemetém minden reggel cirkuszol, mikor menni kell, N.-ék örömmel érkeznek és lányuk szinte berepül a vízbe. Mindent megcsinál és napsugarakat hoz az uszodába a széles mosolya.
Az én gyerekem csak ordítást hoz az uszodába és hatalmas viharfelhőket. Pedig ügyes, de nem szereti az egészet. De ha most beadom a derekam és engedem, hogy abba hagyja, akkor feljogosítva érezheti magát, hogy innentől bármit befejezhet idő előtt, ami nem neki tetsző. Pedig megmondom őszintén, szívem szerint már rég megengedném, hogy hagyja abba, csak az eszem tudja, hogy nem szabad. De vajon hol húzódik az a bizonyos vékony határ, amikor még építő a kitartás, és nem romboló? Mikortól kezdem a gyerekemet megnyomorítani, mert egy olyan dolgot csináltatok vele, amit történetesen utál? Abban reménykedem titkon, hogy, ha úszik, akkor csinos kis pasas lesz belőle idővel, akinek az izmain látszik, hogy kemény edzések állnak mögötte. Na, akkor, egyszer, azért remélem, hogy hálás lesz nekem, amiért kitartóak voltunk. Hú, de addig még rengeteg edzés és kemény munka áll előttünk.

Mi megtettük, amit meg kellett tennünk...

Megtettük, amit megkövetelt a haza. Megtanítottuk biciklizni az 5 éves és 3 hónapos fiúnkat. Pontosítok, az apja megtanította biciklizni, mert én azon kívül, hogy drukkoltam és folyamatosan megörökítettem a gépemmel a pillanatot, egyebet nem tettem.
Tud biciklizni, de lelkesedni egyáltalán nem lelkesedik ezért. Sőt, nem izgatja a bringázás. Mindegy mi mossuk kezeinket, megtettük, amit kellett, megtanítottuk bringázni, innentől az ő dolga, hogy miként él eme tudománnyal.
De VÉGRE, hogy tud biciklizni, már nagyon ciki volt ez a helyzet. De most vége, mert TUD BICIKLIZNI a fiam. HURRÁ!!!

Végre biciklizik

Na, azért nem kell hosszú túrákra gondolni, de már 20 m-t megtett egyedül. Ennek borzasztóan örülünk, ugyanis egész eddig tényleg hallani sem akart a biciklizésről.
Miután minden ötletből kifogytunk, hogy hogyan taníthatnánk meg fiúnkat biciklizni, elővettük az ősöreg, de jól bevált módszert és a módszerrel együtt a seprűnyelet is. Ezzel a hatékony eszközzel egész hamar ráérzett a gyerek az egyensúlyozás művészetére, míg nem szorgos gyakorlásunkat keresztbe vágta a hirtelen jött özönvíz szerű eső. Se baj, majd holnap folytatjuk. Addig legalább apuka is kipiheni magát, mert a rövid seprűnyél igencsak kikezdte a derekát. Strapás egy meló ez a bicikli-oktatás.

shoppingolás

N.-nel rábíztuk gyerekeinket (összesen hármat) az apukákra, mi pedig édes kettesben elmentünk kikapcsolódni. Boldogan sütkéreztünk abban a tudatban, hogy miénk az egész délután. Éppen „kuponos hétvége” volt, így kapóra jött a délután. Előre elterveztük, hogy bűnös módon az egyik gyorsétteremben ebédelünk. (Tudjuk, ismerjük ezen kaják minden kártékony hatását, de mit tegyünk, ha szeretjük?) Szóval ott kezdtük a délután, mert éhesen shoppingolni nem lehet, majd vételeztünk némi kávét, és belevetettük magunkat a boltok tengerébe.
Nagyon felüdítő számunkra együtt lenni, mert mindenben megértjük egymást, jókat dumálunk ilyenkor és valóban kikapcsolódunk. Én személy szerint cipőt akartam venni. A harmadik bolt után enyhén csalódottan azt a véleményt fogalmaztam meg N.-nek, hogy nagyon bosszantó, hogy minden cipő 36-os méretben van kitéve a boltokban, miközben a potenciális vevők célcsoportjának 10 % rendelkezik csak ezzel a lábmérettel. Az enyém történetesen 40-es (van, hogy nagyobb, van, hogy kisebb kell) és magas nő lévén, mindig laposat keresek. Igen ám, de a lapos 40-es rettentő, óriási ladikra hasonlító méretekkel rendelkezik. Tehát, meglátok egy cipőt, megtetszik, kikérem belőle a méretem, majd elkeseredve tapasztalom, hogy úgy már ronda és kedvem sincs felpróbálni. Ezt kb. 20 boltnál játszottam el. Szegény N. már csak azt mondta, hogy értsem meg, nem lesz kisebb a lábam, erre kell cipőt venni és kész. És milyen igaza van, de ha egyszer idegesít, hogy ekkora. Ezer köszönet N.-nek, hogy elviseli nem mindennapi természetem és hisztis vásárlási szokásaim.
Végül aztán vettünk egy méreg drága, ám csinos cipőt, amit miután hazajöttem, visszavittem a boltba. Kiszenvedtem magamból végre egy topánkát, majd az én szívem választottja olyan egyértelműen adta a tudtomra, hogy ez neki egyáltalában nem tetszik, hogy azzal a lendülettel visszarepült az üzletbe. Hát, ha egyszer pont annak az embernek nem tetszik rajtam a cipő, akinek tetszeni akarok benne, akkor annak a cipőnek nincs itthon maradása. (Ezt még N. nem is tudja.)

"Bababarát" kórház

Mai, ortopédián tett látogatásom, megrázó élmény volt. Balkáni körülmények, felfokozott hangulat, 500 síró baba, 100 bőbeszédű nyugdíjas. A felnőtt rendelővel szemben található a gyerek. 0-10 éves korig voltak ott várakozó gyerekek. A szülők egymást tapossák, némelyek nyugtatgatják babájukat, mások pedig próbálják lekötni nagyobb gyermekük figyelmét.
Sehol egy kisasztal, sehol egy könyv, vagy papír, ceruza. Miért is lenne? – Orvoshoz jön, nem szórakozni! Ha ez a magyar egészségügy hozzáállása, akkor ne várják, hogy a szülők ezt nyugodtan tűrjék. Miért is kéne? Ez nem egy normális állapot.
Tőlünk napnyugatra, fejlettebb demokráciákban ez nem így működik. Itthon a kórházak, nem hogy nem bababarátok, de babaellenségek. Hogy lehet ilyen körülményeknek kitenni csecsemőket, babákat, gyerekeket? Beteg felnőttek lihegnek a csecsemőkre. Aki szerencsés az ülhet, aki nem álldogál 3 órán át.
Mély tisztelet azoknak a szülőknek, akik ezt végig várják és még nagyobb tisztelet a gyerekeknek, hogy ezt ilyen csendben tűrik. Sajnos a kényszer nagy úr és ha muszáj, hát muszáj. Csak biztos vagyok benne, hogy akinek pénze van, megy a magánrendelésre, ahol minden korrektül működik, némi ellenszolgáltatás fejében. Igen ám, de mi van a kevésbé tehetősekkel? Ez, amit ma láttam, hát ez nagyon durva…

Apró őrületek

Hogy mi szülők mire nem vagyunk képesek, hogy boldognak lássuk gyerekeinket? Hogy mennyi butaságot veszünk meg nekik meggyőződéseinkkel szembe menve? Erre építenek a játékgyártó és forgalmazó cégek. Hiába vannak atom biztosnak hitt, kőbevésett elveink, gyermekeink könyörgő arcát látva hamar porrá hullik az a bizonyos kőtábla.
Az egészben azt találom hihetetlen szörnyűnek és inkorrektnek, hogy ezek a kisgyerekek, még képtelenek különbséget tenni jó és rossz között. Nekik még nincs kialakult értékrendjük, sem jól működő ítélőképességük. És ez a világ pont ezt a csodaszép naivitást használja ki, pusztán anyagi érdekektől vezérelve.
Mert az a szerencsétlen gyerek, aki a TV-ben, a játékboltok polcain és az oviban a barátainál folyamatosan valamilyen apró haszontalan, értelmetlen kis kütyüt lát, persze, hogy idővel (nem is kell sokat várni) maga is vágyik majd utána. Mondhatnánk ugye, hogy minek néz TV-t, meg minek jár Plázába játékboltba, de szerintem maradjunk a realitás talaján és próbáljuk meg elfogadni, hogy immár a XXI. században élünk, és ezek a dolgok kikerülhetetlenek. Vagyis kikerülhetőek, komoly elszántsággal és kitartással, meg némi makacssággal, csak kérdés, hogy hosszú távon megéri-e a gyerek számára?
Én az elmúlt 4 hónapban 4 ilyen fellángolásra emlékszem, aminek középpontjában valami haszontalan vicik-vacak (ha ezt a fiam hallaná) állt. Első: Dinofroz, majd: Bakugan, Fingerboard, most pedig új őrület Mighty beanz. Mi bennük a közös? Az a marketing-fogás, hogy úgy vannak csomagolva, hogy nem látni bele a dobozba, ezáltal fogalmad nincs, hogy éppen melyiket kapja meg a gyerek a 100 példányból. Ja és a reklám szlogen a következő: „Gyűjtsd össze mind!”. Hát mi ez, ha nem felhívás keringőre? Magyarra lefordítva: a gyerek rágja a füledet naphosszat, hogy még csak x darab van meg belőle, és megállás nélkül vinnyog, hogy abból az x darabból is már van jó néhány egyforma.
És ebben a szülők ellen dolgozó világban próbálunk meg értékes, nem a külsőségekre adó gyerekeket nevelni? Hát nem egyszerű…

Illik-e rászólni más gyerekére?

A minap azon lamentáltam, hogy vajon illik-e rászólni más gyerekére. Én azon az állásponton vagyok, hogy mindenki dirigálja a sajátját. Nyilván, ha valami életveszélyes dologról van szó, az más elbírálás alá esik, de egyébként ártatlan szituációkban, mindenki terelgesse a saját csemetéjét.
Történt ugyanis nemrég, hogy egy kerti partin az én fiam többi társával együtt „drámai módon” rohangált. Ki hallott már ilyet, hogy kerti partin szaladgálnak a fiúk? Történetesen a nagy lendületben véletlenül fellökött egy másfél évest. Kedves anyuka olyan minősíthetetlen hangon ordított a fiamra, hogy nekem is kinyílt az a bizonyos bicska a zsebemben. A fiam zokogó rohamot kapott, ugyanis véletlenül történt az egész, és soha eszébe nem jutna fellökni egy nála jóval kisebbet. Vegyes csoportba jár az oviba, ahol az első naptól azt tanulják, hogyan kell vigyázni a kicsikre. Én anyatigris lévén, anyukának elmagyaráztam, hogy a hangvétel nem túl európai egy ötévessel szemben, és majd én rászólok, ha úgy ítélem meg a helyzetet, hogy rá kell, de akkor sem ebben a stílusban. Én egyébként ott voltam és láttam a történetet. Ő nem, mert egy másfél évesre úgy látszik már nem divat figyelni. Amikor az enyém volt ennyi idős, akkor igen, beáldoztam a saját jó érzésemet és egy ilyen hasonló kerti bulin, megállás nélkül utána kajtattam. Sajnos ez ezzel jár. Saját felelősségünket ne próbáljuk más (egyébként kiskorú) gyerekekre hárítani, mert nem fer, véleményem szerint. De egyébként meg, az ilyen események gyakran előfordulnak és még egy gyereknek sem lett 8 napon túl gyógyuló sérülése egy ártatlan eséstől. A lényeg, hogy mindenki imádja a saját gyerekét, de tiszteljük már meg a másik gyerekét is, és próbáljunk kulturáltan szólni hozzájuk, hisz ezek csak ártatlan gyerekek…

Budapesti "Kánaán"

Míg N.-ék a Balatonon Kánaánoznak, addig mi itt Budapesten sínylődünk, az igen változékony időben. Fura és számomra nehezen emészthető az a tény, hogy május ellenére, már ősz van újfent. Gyakorlatilag nem rég másztunk ki a télből, volt pár napos óra, aztán zutty, beleestünk az őszbe. Mi van, idén kimarad a nyár?
Szóval irigykedve olvastam N. rövid, ámde velős beszámolóját arról, hogy milyen jó a kertben üldögélni és olvasgatni, miközben mi itthon, ki vagyunk téve az idő viszontagságainak. Startra készen várjuk, hogy előbukkanjon a nap, és végre kiszabaduljunk a börtönként funkcionáló lakásunkból.
De az eget kémlelve, úgy látom, hogy ma csak fedett programra lehet vállalkozni, mert jönnek a fekete felhők. És nem tudom, kinek, hogy viseli a gyereke ezt a változékony időjárást, de az enyém rosszul. Teljesen kifordulva magából, minden apróságon hisztizik, és a földre veti magát. Nagyszerű kis hétvégének nézünk elébe. Megyek, nézek valami zárt program lehetőséget…

Balatoni Kánaán

Balatonon vagyunk. Kint a kertben. A madarak csipognak, a gyerekeim a homokozóban tobzódnak viszonylagos békességben. Az ölemben laptop, olvasgatok, netezgetek egy nyugágyban. Az ilyen pillanatokért érdemes élni…

A szoptatás. Gyönyör avagy gyötrelem?

Ebben a témában kettőnk közül én közvetítem a negatív, keserű pólust. N. majd megírja a saját pozitív tapasztalatait.
Röviden annyit előzményként, hogy az én fiam konkrétan nem volt hajlandó szopni. Tejem pedig volt, még sok is, de egyszerűen nem kellett neki. Ezt, mint kezdő, első gyermekes anyuka nagyon nehezen éltem meg, és csak azt láttam belőle, hogy a fiam non-stop ordít, én két, méretes görögdinnyével rohangálok egész álló nap, miközben a tejtől 40 fokosan izzik, az amúgy is kudarctól vöröslő fejem. Ez a kölök meg nem akaródzik szopni.
Mint utóbb kiderült van ilyen. Ritka, de van. De erről nem szól a fáma, csak arról, hogy, ha lehet a gyerek kamaszkoráig szoptassunk és minél többször, bárhol is vagyunk. Miért érezteti a társadalom a kismamákkal, hogy ha nem megy a szoptatás, akkor egész anyaságukban csődöt mondtak? De még a nőtársaim is lépten-nyomon azt kérdezték, hogy szopik még? NEM, nem szopik. Ez van, kész.
Kitartó és szorgos munkám eredményeként 3 hónapos koráig szopott a fiam, és tök jó fej, annak ellenére, hogy nem vett magához megfelelő (a könyvek szerinti) mennyiségű anyatejet.
Ha még egyszer kezdeném, biztos, hogy nem szenvednék ennyit sem testileg, sem lelkileg. A „Minden úgy jó, ahogy van” mondás alapján, elfogadnám a helyzetet olyannak, amilyen. De ehhez, azt hiszem kellett az az 5 év tapasztalat, amit a gyereknevelés terén szereztem, illetve a sok beszélgetés N.-el és más kisgyermekes anyukákkal. Hisz rájöttem, hogy mások is küzdenek ezzel a problémával, ergó nem én vagyok minősíthetetlenül rossz anya.

Még mindig diéta

Vajon mi nők tényleg csak a tökéletes, nagykönyv szerinti 90-60-90-es arányokkal lennénk megelégedve? Csak nádszál vékonyan, bomba alakkal éreznénk magunkat jól a bőrünkben? És ezt a gondolatot mi táplálja belénk? Talán a társadalom, a média, férjeink, vagy netán jóakaróink?
Miért nem lehet boldogan élni egy kis súlyfelesleggel? Nem sokra gondolok, csak arra a bizonyos 5 kilóra, ami a terhesség során rajtunk maradt. Tényleg olyan nagy probléma ez, hogy képesek vagyunk megmételyezni a mindennapjainkat?
Azon is tűnődtem, hogy a minden mindennel összefügg alapon, a lélek is összefügg a testtel. Lehet, hogy belső diszharmóniánkat akarjuk a tökéletes alakkal ellensúlyozni?
Sokkal egyszerűbb lenne egy olyan világban élni, ahol mindenki úgy jó, ahogy van. Igen, tudom, hogy szentimentális vagyok, de talán jó lenne a sportra, mint egészség megőrzésre, és nem, mint kínzóeszközre gondolni, mely segít anorexiás egérre válni.
Vicces, hogy mostanában mindenki megtalál ezzel a témával. Ma egy barátnőmmel beszélgettem, aki történetesen két gyerekszülés után komolyan mondom, hogy olyan, mint iskolás korunkban, és még is azon panaszkodik, hogy a combja, meg a hasa, meg a feneke… És megértem, mert mindenkiben van egy saját kép magáról, de könyörgöm, nem 16 évesek vagyunk, hanem a duplája, és itt jön a felelőssége a médiának. Talán, ha nem a tűbe fűzhető modelleket reklámoznák folyton, ha az idei trendi fürdőruhák nem 15 éves fiatal lányokon domborodnának 36-os méretben. Talán minket sem taszítanának a teljes apátiába a fehérnemű bolt próbafülkéjében, amikor rájövünk, hogy szép a kiválasztott darab, de nem úgy áll, ahogy azt az újságban, vagy a reklámban láttuk.
Tényleg ez minden, ami fontos egy nőből? A teste?
Én amondó vagyok, hogy a belső harmónia a legfontosabb. Ha valaki 50, 100, netán 120 kilósan érezi jól magát a bőrében, teljesen mindegy. Mindenki a maga mércéje szerint fogyózzon vagy egyen, a lényeg, hogy neki és a férjének öröme leljen a testében.

Edzőteremben...

Tegnap N. előállt egy merész gondolattal: este menjünk edzeni. Hajrá, menjünk. Lévén, hogy gyerekeink vannak, nem ruccanhatunk el csak úgy akár hová, tehát megvártuk hites társaink hazajövetelét, s csak azután ugrottunk le az edzőterembe. Már ezen is rengeteget lamentáltunk N.-el, hogy kissé talán igazságtalan leosztás, az, hogy miénk a gyerek-utánfutó, és csak akkor tudjuk leakasztani magunkról ezt a néha édes, néha nehéz terhet, ha férjeink hazagaloppoznak. Szóval férjeink hazagaloppoztak, mi pedig Nórival elgaloppoztunk a már fent említett számomra kínzóteremnek titulált helyre. Örömmel konstatáltuk, hogy a hely gondolt a kisgyerekes sportolni vágyó anyukák igényeire is, mert volt gyerekmegőrző. Nagy-nagy piros pont a helynek. Az ott átélt szenvedéseket nem ecsetelném, bár N.-nek nagyon jól esett egy kis mozgás, én jobban értékeltem volna egy jó kaját. Na, mindegy, nem lehet mindig csak az evésre gondolni, mert akkor jutunk oda ahová mi jutottunk. Na, nem vagyunk éppen kövérek, csak a kisgyerekes anyukák életét élő hagyományos magyar nők, akiken le-fölszambázik standardan 5 kiló. (Ünnepek után leginkább föl.) Szóval itt a nyár és a mi kis féltve őrzött plusz kilóink újfent láthatóak lesznek. Ez a sokk minden tavasszal elér minket, de idén elgondolkoztam…
Férjeinket vajon megérinti-e a félelem halvány szele, hogy évről évre terebélyesedő pocakjuk napvilágot lát? Szerintem abszolút nem. Tehát a „teremtés koronái” megint nyugodtan hátra dőlhetnek, mi pedig izzadhatunk a kondi gépeken. Nem egyszerű szuperanyunak, bombanőnek, és házvezetőnőnek lenni egyszerre. De valójában kit érdekel az a plusz 5 kiló felesleg, ha amúgy harmóniában vagyunk magunkkal? Szerintem senkit. Akkor minek kínozzuk, sanyargatjuk magunkat állandóan. Enni jó dolog. És este a legjobb, hisz akkor van nyugi otthon. Akkor tudjuk átbeszélni az aznapi élményeket gyerekeinkkel, férjeinkkel. Vagy ha csemeténk még kicsi, akkor férjünkkel összekacsintva gyorsan letenni az apróságot aludni, és a kanapéra lezuttyanva feltett lábbal vacsorázni édes kettesben. Én erről nem vagyok hajlandó lemondani. Fogyókúra így kilőve. Marad a kaja, marad az 5 kiló, és a széles mosoly is a szánkon, hogy szeretünk és szeretve vagyunk.

Játszótéri szezonnyitó

Akárcsak a strandokon, a játszótereken is van szezonnyitó. Ez történetesen egybeesik az első tavaszi nap felbukkanásával az égen, és kevesebb a csiri-viri, mint a strandnyitó bulikon. Mindig nagyon várjuk ezt a napot, leginkább a szomorú téli depresszió végét jelenti számunkra. Jól esik a napon sütkérezni, míg gyerekeink rohangálnak. Mindig ezzel a lelkesedéssel indulunk neki, majd már a szezonnyitó napján rájövünk, hogy ez elég uncsi. Ha nincs ott barátnő, akkor akár rémálom is tud lenni, hisz a percek nagyon lassan képesek telni ilyen környezetben.
Ezt az idei szezonnyitón is megtapasztaltuk. Bár N.-el voltam, egy óra után kicsit már szenvedtünk. De megjött a megmentőnk N. férjének személyében, aki a sarki kávézóból hozott az övével együtt 3 isteni tejeskávét nekünk és édességet a gyerekeknek. Amint ott kavargattuk a kávénkat és a gyerekek ették az édességet, úgy éreztem magam, mint valamiféle kívülálló, ugyanis sokan marslakónak néztek minket ebben az élethelyzetben. Pedig milyen kézenfekvő lenne, ha a játszótereken lenne kávé meg nasi. Juj, de jó volna és biztos mi anyukák is nagyobb örömmel közelítenénk meg ezt az igen gyakran látogatott nyári „szórakozóhelyet”.
Nem tudom ugyan, hogy az általam kitalált kávézós-játszótérre mekkora igény lenne, de én bízom benne, hogy ma már egyre több anyuka fel meri vállalni, hogy a játszóterezés nekünk felnőtteknek nem annyira szórakoztató, mint csemetéinknek. Ha ez így van, indulhat a kávézós-játszó…

Babakocsi szerelés diplomával...

Ki ne szembesült volna már ezen járművek és tartozékaik ki-és becsukásával, ha van gyereke, vagy ha szerencsés, és csak kölcsön kapott egy cuki példányt. Mármint a gyerekből egy példányt.
Remélem valaki meg tudja nekem magyarázni, azt, hogy miért kell minimum 6 diploma ahhoz, hogy ki-és becsukjunk, illetve szétszedjünk egy babakocsit, hordozót, vagy netán autósülést. Na, nem megszerelni szeretném, pusztán csak kitakarítani. Mert gondolom, arra a gyártók is gondoltak, hogy ezeket gyerekek fogják használni, akik viszont nem a tisztaság és rend megszállott hívei, kvázi időnként takarítani kell ezeket is.
Ha kicsi a gyerek, a kezünkben van, egy kézzel próbáljuk szétnyitni a babakocsit, amely folyamatot inkább küzdelemnek minősítenék. De ugyan ez igaz az autósülés biztonsági övvel való ellátásával is, ha történetesen egy olyan gyerekülésünk van, amelybe hátul-alul kell átvezetni az övet. Erre jó példa N. esete, aki szegénykém kisebbik, akkor még 7 hónapos gyerekével a kezében próbálta ebbe a bizonyos gyerekülésbe beleküzdeni a biztonsági övet. Gyerek ordít, N. izzad, 2 perc múlva a gyerek is, másik gyerek vár az oviban, eső szakad, sétáló ember sehol, és csak nem tudja betenni szakszerűen és biztonságosan a gyerekülést. Remek. Ja és férj persze dolgozik. Mi marad ilyenkor? A barátnő. N. felhívott, és legnagyobb szerencséjére éppen egy utcára voltunk tőlük (amúgy kettőre lakunk egymástól) és megmentettük szorult helyzetéből. De, ha történetesen nem vagyunk a közelben, mi van? Egy kedves járókelőt leszólítva, megkérjük, hogy tegye be az ülést, vagy fogja meg ordító gyerekünket, míg mi magunk megcsináljuk? Nincs, jó megoldás. Illetve van: legyenek egyszerűen, fél kézzel is kezelhetőek ezek a napi szinten használatban lévő tárgyak.
És most jutott eszembe, hogy ha levehető üléshuzata van ezeknek az eszközöknek, akkor ne kelljen már attól rettegnem, hogy egy mosás után vissza tudom-e újra tenni rá a huzatot, vagy mehetek venni egy másik ülést. Mert ezek a huzatok is olyan bonyolultan vannak felrakva, vagy csak nekem tűnik bonyolultnak?

Törvényszerű-e a depresszió?

Azon gondolkoztam, hogy vajon törvényszerű-e a gyerek születése utáni depresszió? Vagy csak az első gyermek születését élik meg némelyek olyan nehezen? Nyilván alkat kérdése ez is, mint sok minden más az életben. De én a magam részéről hajlamos vagyok néha igencsak nekikeseredni, és depresszióba süllyedni. Jó, lehet, hogy nem pont a pszichológia szemszögéből vett depresszió ez, de én, magam annak nevezem. Nem volt ez másképp a gyerek születésekor sem, csak akkor hihetetlenül rosszul éltem ezt meg, mert azt hittem, hogy egyedi, és biztos azért vagyok depis, mert nem szeretem a csemetém. Ma már tudom, hogy ez egy nagy butaság, mert ez egy létező probléma, szülés utáni depressziónak hívjuk.
De, ha tudjuk, hogy van ilyen, akkor miért nem készítjük fel jobban rá a babát váró kismamákat? Hisz mennyivel egyszerűbb lenne, ha a már depresszióban lévő kismama olvashatna erről szóló könyveket, vagy újságcikkeket. De nem csöpögős, agyon tömjénezett gyereknevelős könyveket, hanem vicces hangvételű, igaz, megtörtént eseteket már aktív anyukáktól. Akkor kézzelfogható lenne az a fajta összetartozás érzés, hogy mások is éreztek ilyesmit, mások is voltak rossz passzban, és lám nem vagyunk egyedül. Sok könyv foglalkozik a gyerekgondozás témakörével, de kevés foglalkozik az anyává válással és annak lelki nehézségeivel, illetve hátterével. Mert, mint mindent, az anyaságot is tanuljuk, és idővel beleszokunk. Van persze olyan is, aki egyből, mikor kibújik a babája, már imádja, de van olyan is, akinek idő kell, hogy megszeresse. Nekem a szülésznőm egy nagyon hasznos dolgot mondott szülés közben, még pedig azt, hogy ne csodálkozzak, ha megszületik a fiam és idegennek fogom érezni, annak ellenére, hogy nagyon vártam őt. Majd idővel megismerem és megszeretem. És így is lett. De azzal az egy mondattal engem olyan sok szorongástól mentett meg később, hogy el sem tudom mondani, és nem győzök neki hálás lenni. Ilyen igaz, biztató, őszinte mondatokra van szükségük a kismamáknak és anyukáknak.

Focimez

Fiam, a drága, elég két-ballábas focista. Nem is érdekli ez a sportág, apuka nagy bánatára. Illetve egész eddig nem érdekelte. Történt ugyanis, hogy messzi távolból, nagy focinemzet országból érkeztek hozzánk rokonok. Ilyen országból érkező emberek, mivel is kedveskedhetnének egy fiúnak, mint névre szóló focimezekkel. Amint megkapta magára öltötte őket, majd még az esti lefekvéskor is azon alkudozott, hogy szeretne abban aludni. Persze maradt a pizsama, mez helyett.
Reggel abban ment oviba, sőt odáig merészkedett, hogy a 10 fokban a mez rövidgatyáját is fel akarta venni, hisz úgy az igazi. Mivel nem akarom mandulagyulladással itthon ápolni, ezt kategorikusan elutasítottam. Oviba beérve, természetesen bővítette a rövidnadrággal is a rajta lévő mez-repertoárt.
Mindegy, most nagyon boldog és hirtelen egyik percről a másikra megszerette a focit, apuka nagy örömére.
Az egészben csak az a vicces, hogy milyen hirtelen meg tudnak kedvelni valamit, amit előtte olyan vehemensen elutasítottak. Illetve, milyen helyesek, hogy ennyire befolyásolhatóak és mennyire rugalmas még a személyiségük. Alkalmazkodnak az adott élethelyzethez illetve szituációkhoz.

Bicikli...?

Ma reggel irigykedve olvastam N. bejegyzését, miszerint boldogan nézték, amint nagyobbik csemetéjük biciklizik. Bárcsak én is nézhetném, ahogy biciklizik. De az enyém, nemhogy nem biciklizik, rá sem hajlandó nézni erre a közlekedési eszközre. Hogy mi váltott ki belőle ekkora ellenszenvet, arról fogalmam sincs.
Pedig bringája van, csodaszép, de még a fejét is elfordítja, minden alkalommal, amikor elmegy mellette. Pedig főnyeremény a járgány, mert citromsárga, ami azért lényeges, mert ez a szín a kedvence az én egyszülött csemetémnek. Tehát minden rendben is volna (elméletben). De, nem akar ráülni. A probléma nem új keletű, mert 2 éves kora óta, mióta lecseréltük a jó öreg műanyag motort, azóta szenved.
Biciklizni meg kell tanulni, vagy nem? Az olyan, mint a járás, úszás… Vagy tán tévedek? De jó volna, ha tévednék, mert akkor nem kéne újfent egy hatalmas rapliba keverednem. Mert rapli az van, minden alkalommal, amint kiejtjük a szánkon azt a szót, hogy „bicikli”. A mi családunkban a „bicikli” felkerült a bar-listára.
Hú, ahogy írtam, remek ötletem támadt: áttestálom a feladatot N. férjére. Szemmel láthatólag ért hozzá, hisz egy gyereket már megtanított, akkor a második már rutinmunka lesz. És vele talán a fiam is visszafogottabb lesz a hiszti terén.
Remek ötlet, ezt fogom tenni, téma lezárva.

Kerti-parti

Kijött az első igazi jó idő, megkezdődött a kerti-parti szezon. Az elmúlt hétvégére össze is jött kapásból három meghívás, persze nagyjából azonos időpontra, viszonylag egymástól távoli helyszínekre. Komoly dilemma. Kerti-parti turné, két gyerekkel. Osztottunk, szoroztunk, végül leredukáltuk kettőre a tervezett vizitek számát, a harmadikat fájó szívvel lemondtuk.

Mivel kisebbik gyerekünk éppen korán kelő korszakát éli (és a vendéglátóink gyerekei pedig mindig hajnalban kelnek) így már „hajnali” kilenckor útra keltünk az első helyszínre. Az volt a családi megállapodás, hogy ebéd után lelépünk, otthon gyors délutáni szieszta, aztán irány a másik helyszín.

Ahogy megérkeztünk, nagyobbik csemeténk szinte rögtön eltűnt a sok másik gyerekkel, látni is csak messziről láttuk őket a kert végi játszótéren, vagy babakocsit tologatva, illetve a kertben bringázva (új tudomány a bringázás, megérne egy külön eszmefuttatást J ). A kisebbiknek, kellett úgy röpke négy-öt óra, mire felengedett, nem túl könnyen barátkozik a lelkem. Mi szinte az egész vendégséget egy teraszon ülve, eszegetve-iszogatva-beszélgetve-pihengetve-napozgatva töltöttük, nagyon kellemesen.

Mondanom sem kell, hogy olyan jól érezték magukat a kölkök (és hát mi is), hogy nem volt szívünk elrángatni őket egy órakor, így ott felejtettük magunkat egész napra. Mert ha a gyerekek jól érzik magukat, csak úgy lehet nyugalma egy szülőnek is.

Ha nem lettek volna a kölkök, valószínűleg végigrohantuk volna mindhárom meghívást, és nem tudtuk volna igazán egyiket sem élvezni, így viszont nagyon klassz nap lett belőle. Van még mit tanulnunk a gyerekeinktől.

Reggeli helyett lelkizés

Amint kinyitottam a szemem, ma reggel, egy igen komoly téma fogadott. Az amúgy elég élénk, sőt mi több nagyszájú kisfiam, szívszaggatóan szomorúan kérdezte, hogy vajon ma már B. újra a barátja lesz-e. Mint kiderült, B. röpke tízpercenként váltogatja az éppen aktuális barátokat. Az én fiamnak pedig ez fáj. És ma rájöttem, hogy ez neki valóban fáj. Olyan jó volna mindentől megkímélni. Tudom, tudom, hogy ez egy épületes baromság, csak hát olyan nehéz nézni a szocializáció rögös útját. Mert hát barátokra mindenkinek szüksége van, nincs is annál jobb, mint egy igazi jóbarát, csak hogyan magyarázzam meg a fiamnak, hogy ez mit is jelent valójában.

Próbáltam példának állítani az én és N. között fűződő barátságot, amelyben nem mondjuk azt egymásnak, hogy „nem vagy többé a barátom”. Meg, hogy ha B., ilyen, és a fiamnak ez rossz, akkor játsszon mással. De persze mi, emberek, mindig azokhoz húzunk, akik eltaszítanak minket. Mintha valami láthatatlan mágnes vonzana minket, oda ahol nem feltétel nélküli a szeretet. De, komolyan, miért jó szenvedni?

Jaj, de sok időnek kell még eltelnie, mire a gyerekem megérti ezeket, és tényleg jól fog tudni választani igaz barátot. De addig is maradnak a B.-k, meg a reggeli önbizalom-erősítések, meg az én fejemben az egész napos kellemetlen érzés, hogy vajon a fiam képes-e megküzdeni a problémával egyedül is, miután megkezdi jól begyakorolt napját az oviban.

Blablabla...

Én nem tudom, ki, hogy van vele, de az én fiam rengeteget beszél. Azt persze nem tudom, hogy mihez képest mondom, hogy rengeteget, de, hogy az én ingerküszöbömnek néha sok, az tuti. A minap azzal fogadott az óvó néni, hogy a fiam egész álló nap csak beszél és kérdez. Jónak mondja. Ezt mi is tapasztaljuk a férjemmel nap, mint nap.

A reggel 6 órás ébredésétől az este 8 órás fekvéséig egy pillanatra nem képes csendben maradni. Csicsereg, mint egy madár. És mindent megkérdez lépten-nyomon. Erre nem akarok példát írni, mert tuti minden kisgyerekes anyukának van egy tucatnyi, a gyerekétől származó aranyköpése. De néha, olyan észveszejtő dolgokat tud kérdezni, hogy minden szál hajam az égnek áll.

Estére egy komoly adatbázis van a fejemben, és alig várom, hogy „reset-eljem” őket, hogy a másnapi adagnak is legyen helye. De persze ez így vicces, meg ez tulajdonképpen nem is probléma, de nekem este már akkor is hallatlanul jól esik a CSEND. De nem tudom, mit csodálkozom az én drágám beszélgetési szokásain, hisz én is mindig azt hallottam a szüleimtől, hogy legalább egy percre maradjak végre csendben. Akkor felettébb dühített a csend. Ma azonban már nagyon sokra értékelem. Ebből látszik, hogy minden milyen relatív. Hisz a csendnek is csak így van értelme este, hogy van valaki, aki az egész napot bearanyozza a csicsergésével.

Valami megint bűzlik...

Az etetőszék szagáról nekem is eszembe jutottak azok az idők, amikor még az én gyerekem is ilyesmiben táplálkozott. Egyszóval nosztalgikus érzés fogott el. (Öregszem, vagy mi a túró?)

Szóval én megspékelném annyival N. történetét, hogy az enyém mikor bilireszoktatós időszakban volt, mindig félpucéran foglalt helyet az etetőszékben. És persze, volt mikor nem bírta a biliig és az etetőszékbe sikeredett a pisi. Ja és ugye nyár volt, 100 fok. Egyszer jártamban-keltemben bűzt éreztem magam is, akárcsak N.. Én sajnos napokig nem jöttem rá a bűz okára, így csak súlyosbodott, az amúgy is büdös helyzet. Mindegy, egyszer csak ráleltem az etetőszékre, amit szétszedtem és a több hetes száraz virsli darabok meg voltak „fűszerezve” egy kis maradék pisivel, persze az is felszáradva. És mint írtam, mindez nyáron volt, a legnagyobb kánikulában. Na, nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy milyen jó kis „homeless” szag terjengett a lakásban. Phú, de kemény volt. Úgy emlékszem, a férjemnek be sem mertem vallani ezt a mutatványt, mert gondolom elkerülhetetlen lett volna az a kérdés, hogy mikor takarítottam ki utoljára az etetőszéket. Mivel az volt az első alkalom, inkább elsunnyogtam ezt a takarítós affért. Inkább bőszen szellőztettem, hogy mire hazaér kellemes illat fogadja.

Mondanom sem kell, hogy a sztori után, minden héten nekiestem az etetőszéknek és jó anyuka módjára, kitakarítottam.