Edzőteremben...

Tegnap N. előállt egy merész gondolattal: este menjünk edzeni. Hajrá, menjünk. Lévén, hogy gyerekeink vannak, nem ruccanhatunk el csak úgy akár hová, tehát megvártuk hites társaink hazajövetelét, s csak azután ugrottunk le az edzőterembe. Már ezen is rengeteget lamentáltunk N.-el, hogy kissé talán igazságtalan leosztás, az, hogy miénk a gyerek-utánfutó, és csak akkor tudjuk leakasztani magunkról ezt a néha édes, néha nehéz terhet, ha férjeink hazagaloppoznak. Szóval férjeink hazagaloppoztak, mi pedig Nórival elgaloppoztunk a már fent említett számomra kínzóteremnek titulált helyre. Örömmel konstatáltuk, hogy a hely gondolt a kisgyerekes sportolni vágyó anyukák igényeire is, mert volt gyerekmegőrző. Nagy-nagy piros pont a helynek. Az ott átélt szenvedéseket nem ecsetelném, bár N.-nek nagyon jól esett egy kis mozgás, én jobban értékeltem volna egy jó kaját. Na, mindegy, nem lehet mindig csak az evésre gondolni, mert akkor jutunk oda ahová mi jutottunk. Na, nem vagyunk éppen kövérek, csak a kisgyerekes anyukák életét élő hagyományos magyar nők, akiken le-fölszambázik standardan 5 kiló. (Ünnepek után leginkább föl.) Szóval itt a nyár és a mi kis féltve őrzött plusz kilóink újfent láthatóak lesznek. Ez a sokk minden tavasszal elér minket, de idén elgondolkoztam…
Férjeinket vajon megérinti-e a félelem halvány szele, hogy évről évre terebélyesedő pocakjuk napvilágot lát? Szerintem abszolút nem. Tehát a „teremtés koronái” megint nyugodtan hátra dőlhetnek, mi pedig izzadhatunk a kondi gépeken. Nem egyszerű szuperanyunak, bombanőnek, és házvezetőnőnek lenni egyszerre. De valójában kit érdekel az a plusz 5 kiló felesleg, ha amúgy harmóniában vagyunk magunkkal? Szerintem senkit. Akkor minek kínozzuk, sanyargatjuk magunkat állandóan. Enni jó dolog. És este a legjobb, hisz akkor van nyugi otthon. Akkor tudjuk átbeszélni az aznapi élményeket gyerekeinkkel, férjeinkkel. Vagy ha csemeténk még kicsi, akkor férjünkkel összekacsintva gyorsan letenni az apróságot aludni, és a kanapéra lezuttyanva feltett lábbal vacsorázni édes kettesben. Én erről nem vagyok hajlandó lemondani. Fogyókúra így kilőve. Marad a kaja, marad az 5 kiló, és a széles mosoly is a szánkon, hogy szeretünk és szeretve vagyunk.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése